G. István László alighanem közéjük tartozik, hiszen már a 2006-os Amíg alszom, vigyázz magadra című kötetében azon a versnyelven szólalt meg (de talán már az azt megelőző könyveiben is), amelyet most, másfél évtizeddel és hat kötettel később is hallhatunk tőle. Olvasófüggő, hogy valaki ezt kitartó, elmélyült líraépítésnek vagy szimpla magába zárkózásnak érzi inkább, de az kétségtelen, hogy a szerző versnyelve könnyen beazonosítható, eszközei egyéniek, képalkotása, sőt bizonyos fordulatai és szóhasználata csak rá jellemzők. Abban a kortárs költészeti felhozatalban, amely a maga túlzsúfoltságában is sokszor egy- (vagy egy-két) hangúnak érződik, ez mindenképpen erény.
Az egyes szövegek összeértek, összecsiszolódtak a kötetté válás során. A szürreáliába hajló álomszerű leírások most is erősen hatnak, van jelentős mennyiségű szorongás bennük, de azért olykor-olykor levegőt venni is engednek. Beszüremkedik a külvilág, s láss csodát, még valószerűtlenebb, mint a költői fantázia. Vannak a kötetben jelentős Covid-versek, ezt irodalomtörténeti nóvumként is fel lehet jegyezni. És vannak persze túlírások is („Nem lehet egy zsúfolt villamosra / úgy nem szállni fel, hogy a méltánytalanul / életben hagyottak halálreflexe ne / kísértsen.”), de ennek a lírának ez elkerülhetetlen része. Vele együtt kell és lehet is szeretni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
