A legnagyobb tehetsége csodálatos verbális készsége volt. Annyira szellemesen és szórakoztatóan tudott beszélni, hogy néha valóságos kis tömeg gyűlt köré, és ő ettől a figyelemtől megrészegülve, mint afféle próféta, Keresztelő Szent János, borzasan, borostásan, vérágas szemekkel, hevesen gesztikulálva tikkadtra beszélte magát. Aki nem hallotta beszélni, nehezen tud fogalmat alkotni a tehetségéről.
Néma maradt
Az önkínzó, rigorózus esztétika, amely száműzött műveiből minden játékosságot, kellemet, bájt, minden szórakoztató futamot és minden ábrázoló és leíró elemet, ehhez a sziporkázó verbalitáshoz képest tompán és gorombán cseng – inkább a birkózás nyögése és zihálása hallatszik bennük, ahogy ez a nagyszerű elme megpróbálta a nyelvből kisajtolni azt, amit a nyelv a legkevésbé hajlamos adni: az elmében zakatoló káprázatos sokrétűség reprezentációját. Egy szó egyszerre akarta jelenteni önmagát, párhuzamát egy görög mítosz eldugott verziójában, amely csak Apollóniosz Rhodiosz egyik bizánci kommentárjában szerepel, a héber ábécé harmadik betűjét és Nietzsche gyerekkori rajzán egy pacát, amelyre Paul Klee hívja fel a figyelmet egy levelében – és még egy csomó mindent. Ha az olvasó ezt nem vágta egyből, Balázs dühbe gurult és átkozódva szapulta a műveletlen, eltompult emberi nemet. Elviselhetetlenül sokat követelt magától és a világtól. Lázasan olvasott és gondolkodott, küzdött önmagával, a test fáradtságával, amely nem hagyja, hogy folyamatosan éber és sziporkázó legyen. Magántanulónak állt a gimnáziumban, hogy az iskolai tennivalók ne vegyék el az energiáját az alkotástól. Lázasan írt a Fadrusz utcai lakásuk kisszobájában, a padlón felhalmozott könyvek között a szőnyegen hasalva, egyszerre olvasva Lukács Györgyöt, Dantét és Thomas Mannt. Végtelen hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk, amelyekben felolvasta a frissen elkészült művet, majd nekifogott elemezni. A kommentár volt az igazi életeleme, a lábjegyzeterdő, az értelmezés végtelen játéklehetőségei. Leghőbb vágya az volt, hogy olyan szöveget tudjon létrehozni, amely kihívja ezt a játékot, alkalmat teremt, hogy kommentárok tapadjanak hozzá, éhesen, szomjasan várta, hogy észrevegyék a verseiben az eldugott célzások, rejtett hivatkozások labirintusának bejáratát, és miután erre senki sem vállalkozott, jobb híján maga látott neki, hogy elvégezze az értelmezés thészeuszi kalandját. Ebben kifogyhatatlan volt az invenciója. Hosszú órákon át tudta elemezni a verseit, amelyekről végül kénytelen volt kimondani a varázsszót, amelyre éhezett: ZSENIÁLIS. Szégyenkezve, de az igazság előtt meghajolva minősítette zseniálisnak saját műveit, kétségkívül zseniálisan. Aki hallotta ezeket az elemzéseket, amelyeket azonban megannyi biztatás ellenére sem volt hajlandó papírra vetni, meggyőződhetett arról, hogy a vers csakugyan zseniális: a kommentár nélkül azonban a szöveg többnyire néma maradt. Amikor figyelmeztettem, hogy ebben vészesen kezd hasonlítani Carlos Argentino Danerire, Borges Alefjének az egész földkerekséget megverselni készülő költőjére, halálosan megsértődött.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
