Péterfy Gergely

Doktor Faustus labirintusa

Emlékezés Simon Balázsra

Könyv

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.

A legnagyobb tehetsége csodálatos verbális készsége volt. Annyira szellemesen és szórakoztatóan tudott beszélni, hogy néha valóságos kis tömeg gyűlt köré, és ő ettől a figyelemtől megrészegülve, mint afféle próféta, Keresztelő Szent János, borzasan, borostásan, vérágas szemekkel, hevesen gesztikulálva tikkadtra beszélte magát. Aki nem hallotta beszélni, nehezen tud fogalmat alkotni a tehetségéről.

Néma maradt

Az önkínzó, rigorózus esztétika, amely száműzött műveiből minden játékosságot, kellemet, bájt, minden szórakoztató futamot és minden ábrázoló és leíró elemet, ehhez a sziporkázó verbalitáshoz képest tompán és gorombán cseng – inkább a birkózás nyögése és zihálása hallatszik bennük, ahogy ez a nagyszerű elme megpróbálta a nyelvből kisajtolni azt, amit a nyelv a legkevésbé hajlamos adni: az elmében zakatoló káprázatos sokrétűség reprezentációját. Egy szó egyszerre akarta jelenteni önmagát, párhuzamát egy görög mítosz eldugott verziójában, amely csak Apollóniosz Rhodiosz egyik bizánci kommentárjában szerepel, a héber ábécé harmadik betűjét és Nietzsche gyerekkori rajzán egy pacát, amelyre Paul Klee hívja fel a figyelmet egy levelében – és még egy csomó mindent. Ha az olvasó ezt nem vágta egyből, Balázs dühbe gurult és átkozódva szapulta a műveletlen, eltompult emberi nemet. Elviselhetetlenül sokat követelt magától és a világtól. Lázasan olvasott és gondolkodott, küzdött önmagával, a test fáradtságával, amely nem hagyja, hogy folyamatosan éber és sziporkázó legyen. Magántanulónak állt a gimnáziumban, hogy az iskolai tennivalók ne vegyék el az energiáját az alkotástól. Lázasan írt a Fadrusz utcai lakásuk kisszobájában, a padlón felhalmozott könyvek között a szőnyegen hasalva, egyszerre olvasva Lukács Györgyöt, Dantét és Thomas Mannt. Végtelen hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk, amelyekben felolvasta a frissen elkészült művet, majd nekifogott elemezni. A kommentár volt az igazi életeleme, a lábjegyzet­erdő, az értelmezés végtelen játéklehetőségei. Leghőbb vágya az volt, hogy olyan szöveget tudjon létrehozni, amely kihívja ezt a játékot, alkalmat teremt, hogy kommentárok tapadjanak hozzá, éhesen, szomjasan várta, hogy észrevegyék a verseiben az eldugott célzások, rejtett hivatkozások labirintusának bejáratát, és miután erre senki sem vállalkozott, jobb híján maga látott neki, hogy elvégezze az értelmezés thészeuszi kalandját. Ebben kifogyhatatlan volt az invenciója. Hosszú órákon át tudta elemezni a verseit, amelyekről végül kénytelen volt kimondani a varázsszót, amelyre éhezett: ZSENIÁLIS. Szégyenkezve, de az igazság előtt meghajolva minősítette zseniálisnak saját műveit, kétségkívül zseniálisan. Aki hallotta ezeket az elemzéseket, amelyeket azonban megannyi biztatás ellenére sem volt hajlandó papírra vetni, meggyőződhetett arról, hogy a vers csakugyan zseniális: a kommentár nélkül azonban a szöveg többnyire néma maradt. Amikor figyelmeztettem, hogy ebben vészesen kezd hasonlítani Carlos Argentino Danerire, Borges Alefjének az egész földkerekséget megverselni készülő költőjére, halálosan megsértődött.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."