Romsics Ignác legújabb könyvében a hat legnevezetesebb példát (a finn Mannerheim, a lengyel Piłsudski, a mi Horthy Miklósunk, a román Antonescu, a spanyol Franco és a francia Pétain esetét) vizsgálja. A gondosan kibontott, a társadalmi hátteret és politikai viszonyokat is számításba vevő életrajzokat követően aztán kísérletet tesz az életpályák összevetésére, a hasonlóságok és különbségek mérlegelésére. Romsics értelmezése szerint (az autodidakta harcos Piłsudski kivételével) rendre a fegyveres erők kötelékében szocializálódó, hivatásos tisztként szolgáló leendő államvezetők már a politikai porondra lépésük előtt megtanulták gyűlölni a parlamentarizmust, megvetni a pártok marakodását, és valamennyiüket taszította a szabad sajtó működésével együtt járó hangzavar. Életpályájuk azonban korántsem volt minden esetben oly konzekvens: érzékletes példa erre a pályafutását egyszerre szocialista és nacionalista gerillaként (a cári titkosszolgálat nézőpontjából terroristaként) kezdő Piłsudski, akiből idővel néhai harcostársai seregének feltartóztatója, az új, hangsúlyosan antibolsevista Lengyelország megteremtője lett. Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy Piłsudski, ahogy az a könyv lapjairól is kiderül, az ország „királycsináló” erős embereként (de facto diktátoraként) 1930-tól nem átallotta tömegesen börtönbe, táborba záratni (bal- és jobboldali, esetleg centrista) ellenfeleit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
