Mintha a nívó jele volna a kortárs költészetben, ha a versolvasás egyben agytorna is. Kérdés, hogy ezzel a megismerés hús-vér feladatát segítik elő ezek a fiatalabb generációhoz tartozó, inkább lazán összefüggő motívumokban és szimbolizmusban, semmint felfejtendő (és felfejthető) metaforákban gondolkodó szerzők; vagy inkább arról van szó, hogy nem akarják, esetleg nem tudják máshogy artikulálni az összetett tartalmakat, s így a befogadók radikális önfeladásában reménykednek.
Szabó Marcell versei többségükben ellenállnak a nyomolvasásnak. Helyenként izgalmas párbeszédbe képesek elegyedni a későn érkezővel (az olvasóval), más ponton viszont agyonnyomják őket a visszatartott hiátusok, a szerző műveltségéből és olvasottságából – nem elítélendő módon – táplálkozó szövegek. Persze piszok nehéz a feladat: belőnie magát a fiatal szerzőnek a túlzások, nyilvánvalóságok, klisék és az istenadta, egyben elvárt szerzői jogosultság, az artisztikus elhallgatás előadásmódja közé.
A tehetséges szerző fel is adja a leckét: szó szerinti analitika, egy általános, többrétegű neurózis, a szexus ágenseinek keveredései; begyűjtése és kiáramlása (kenózisa) minden „alpári modorosságnak”. A neurózis pedig a gondolat, az eszme, az ész uralma utáni világ tünete, mind a leírás, mind az előadás szintjén. A lehengerlő, precíz mondatfüzérek, a folytonos tovább olvasásra buzdító, ám a visszatartott tartalommal feszültségben álló soráthajlások messziről mutatják Szabó kimagasló nyelvi képességeit – már-már az elitista erőfitogtatás vádját kockáztatják. És amellett, hogy nem egy vers olvasható A közeli limbusban, melyben a költői nyelv sűrítettsége a megfelelő arányokkal kivételes olvasmányt eredményez, az sem tagadható, hogy a kötet olvasásakor újra meg újra felmerül a kérdés: vajon meddig tűrhetők még azok az irodalmi szövegek, melyek ismétlődő, fő tapasztalata, hogy a tapasztalat a nyelv maga?
Jelenkor, 2016, 88 oldal, 1499 Ft
