A kétezres évek derekán indult szerzők számára Gál Ferenc egyértelműen ilyen elődnek számított és számít most is. Valamivel korábban mintha Keszthelyi Rezső, azelőtt pedig Kormos István lett volna ebben a helyzetben (igaz, ezen túl sok hasonlóság nincs köztük). Mindezt csak azért említem, hogy jelezzem: az Ódák és más tagadásokat talán kevéssé feltűnő, de annál intenzívebb várakozás előzte meg.
Nem is hiába. Gál új kötete azt a látomásos, pszichedelikus, szorongásos neoszürrealista lírát viszi tovább, amit a legutóbbi, már-már legendásnak nevezhető Újabb jelenetek a bábuk életéből (1998) megmutatott. Persze él bizonyos finomításokkal, elmozdulásokkal - nyilván nem múltak el nyomtalanul a kötettelen évek. A versek érzelmessége például ebből a szempontból is érdekesen működik. Az Újabb jelenetek... is meglehetősen érzékeny könyv volt, a versek elé mottószerűen beemelt "Kedvesem" megszólítás az összes szöveget rögtön valahogyan előre szentimentálissá tette, mintha szerelmes leveleket vagy a kedvesnek címzett naplóbejegyzéseket olvastunk volna egyetlen, elég jól körülrajzolható lírai én nézőpontjából. A versek maguk ugyanakkor nyerseségükkel, váratlan képeikkel ("Az utcán óriás- / plakátok áznak ugyanolyan csöndben, / ahogy izzadok, vagy ahogy a fal melletti / matracon te vérzel. Nyilván ez se mindegy."), ideges mélységükkel úgy ellensúlyozták (és számolták fel) az alapszituáció pátoszát, hogy ez a vibrálás végig lendületben tartotta a kötetet, illetve ennek a mozgásnak a terében képződött meg az a sajátos nyelvi-gondolati anyag, amitől Gál költészete igazán erőteljessé tudott válni.
Az Ódák és más tagadások már frappáns kötetcímében is jelzi, hogy hasonlóan kétélű játékra épít. Itt is egy jellegzetes hangon megszólaló én lép fel az egyik oldalon, ugyanakkor a másik oldalon helyet foglaló megszólított, a te és a ti határai jóval képlékenyebbek, mint korábban. Ráadásul az én mintha többet elárulna magáról, mint eddig. Bizonyos kapaszkodókat nyújt az olvasó felé, és egyfajta önarcképet is felrajzol, ám mivel lényegileg mégsem áll össze hibátlan alakká, saját maszkszerűségének ismétlődő felmutatásával folyton kétségbe is vonja az én magvának leírhatóságát. Ebből a szempontból különösen találó és fontos Schein Gábor kötetborítón olvasható megjegyzése: Gál "költészetének egyik legfontosabb tudása, hogy azt a súlyt, ami a verseket megtartja, nem el-, csak körülbeszélni lehet".
A versekbe töltött érzelem körülírhatósága válik tehát azzá a súllyá, ami - miközben váratlan irányokba kileng - lendületet is ad az egyes szövegeknek. A fontos kötetnyitó vers, az Előhang ars poetica-szerű építkezése, ami a beszéd, a mondás valamire való irányultságára fűzi fel magát, végső soron mindent elárul a megszólalásról, csak azt nem mondja ki, hogy mit is mond: "A mozdonyok meghajtott kerekére / mondom. A királyi út előtt torlódó / hegyekre és a fordított gombolásra. / A vándorcirkusz legutolsó kocsijára, / amiben fűrészpor és sötét van." És így tovább, "a köztes én nevében". Az új kötet versei tehát ennek a köztes állapotnak a jegyében lesznek egyszerre érzelmes, helyenként túlfűtötten is szentimentális ódák, s mindeközben az ódaiság létjogosultságának tagadásai: "egy fénylő éjszakán / rájöttem magamtól, hogy ugyanaz / a logika hajtja föl a fátylakat, / amelyik gyerekeket drótkosárban / az ezüstbányába enged" (Szűzbeszéd).
E kettősségnek a versekből kibomló ritmusa végül elegánsan átszövi az egész könyvet, felerősödve a hármas osztatú kötetszerkezetben, amely valószínűleg Gál mellett legalább annyira a szerkesztő Pollágh Péter érdeme is. Éppen ennek fényében tűnik viszont átgondolatlannak az a kötethez alig-alig kapcsolódó, zavaros fülszöveg, amit szintén Pollágh jegyez. Jobb lett volna nélküle - úgy is maradna még hat ajánló a borítón.
A fül mellett a másik problematikus pontot a verscímek jelentik. Folyóiratbeli közlésük idején ezek a szövegek többnyire Ódák és más tagadások cím alatt jelentek meg. Utólag viszont kaptak külön-külön is címet, bár talán - figyelembe véve, hogy egyik-másik mennyire esetlen, és egyszerűségében is meglehetősen mesterkélt (például Csavaros észjárás, Szakmai ártalom) - jobb lett volna, ha ebben a kötetben is címtelenül, számozva, vagy az első sort címmé emelve szerepelnének a versek.
Gál Ferenc letisztult, de kísérletező hajlamát a korábbiakhoz hasonlóan megőrző kötete a maga lényegi és reflektált lírai szabadságeszményével egyike azoknak a dolgoknak, amikre a kortárs magyar irodalomnak nagy szüksége van. Hiszen ezekben a versekben egyszerre munkál valami mélyen gondolati, ugyanakkor érezhetően átélt elkeseredettség és "fogselyem finomságú humor". Ne kelljen már a következőre megint egy évtizedet várni.
Palimpszeszt + Prae.hu, 2011, 76 oldal, 1800 Ft
