Stanislaw Lem Kiberiádájának egyik sztorijában a két robotmérnök, Trurl és Klapanciusz a gépesített költészettan általános problematikáján vész össze. Trurl megalkotja a szerinte kiváló műveket alkotó Elektrubadúrt, Klapanciusz pedig lehetetlenebbnél lehetetlenebb verselési kívánalmakkal próbálja bizonyítani a gép értelmetlenségét. "Írjon kiberotikus verset!" - szólítja fel az Elektrubadúrt Klapanciusz, és még azt kéri, hogy a vers "legfeljebb öt sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a négerkérdésről és a nimfomániáról, legyen benne a bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben történő meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és minden szó k betűvel kezdődjön!". A válasz, azaz a Murányi Beatrix fergetes fordításában, feljebb teljes terjedelmében idézett költemény persze egy szempillantás alatt megszületik, de Klapanciuszt ez sem győzi meg az alkotó készülék kiválóságáról.
Maga a novella viszont nagyon meggyőzően mutatja be, hogy a 20. század harmadik harmadának kezdetén milyen problémák körül is forgott az információs technológia (akkor: kibernetika) és a művészet kapcsolatáról való gondolkodás. A mesterséges intelligencia keresésének bűvöletében élő kibernetikai paradigmában az egyik fő dilemma az volt: lehetséges-e elgondolni a művészet mesterséges előállítását, gépi reprodukcióját? A híres descartes-i megkülönböztetést (testünk egy gép, a tudat pedig szellemként külön lakozik benne) alapértelmezettnek tekintő felfogás uralmát aztán nagyjából mindenki számára váratlanul írta felül az egymáshoz kapcsolt számítógépek és tartalmak, az internet hálózati világképe. A gépi szellem vélt helye a kongó fémtestből a hálózat metaforájába költözött, a technológia és a művészet kapcsolatáról való gondolkodást pedig egyre inkább az egymáshoz kapcsoltság lehetőségei határozzák meg, mintsem a reprodukció utópiája.
Szűts Zoltánnak az internet és a művészet, tágabban a hálózatiság, a virtualitás és a művészet főként eme újabb kérdésköreit és azok kontextusát vizsgáló új kötete valójában kettő az egyben, ahogy arra a mű címének és alcímének párosa is rávezetheti az olvasót. A világháló metaforái címhez rendelhető első két fejezet a hálózati gondolkodás előképeit, fő koncepcióit és teoretikusait mutatja be Borgestől Tim Berners-Lee-ig, a Bevezetés az új média művészetébe alcím alá besorolható további fejezetek pedig főként az interneten kibontakozott textuális és vizuális művészeti gyakorlatok, valamint a hipertext elméleti és történeti áttekintését adják. Mivel a hazai népszerűsítő tudományos és hardcore szakirodalomban egyaránt ez utóbbi témakörök mondhatók kevésbé tárgyaltnak és feldolgozottnak, az ezekkel foglalkozó kötetrésznek lehet nagyobb jelentőséget tulajdonítani, különösen, hogy a könyv bevezető funkciója is itt érvényesül igazán.
A bevezetés célkitűzésének köszönhetően szerencsésen elmaradnak az idegen szavakkal zsúfolt akadémikus mondatszörnyetegek, viszont a tartalom betekintést ad a kurrens tudományos kutatások fő irányai mellett az eddig valószínűleg csak kevesek számára ismert online művészeti törekvések motívumaiba is, a nemlineáris elbeszélési szerkezetektől a szerző mibenlétének boncolgatásán keresztül a globális digitális könyvtárakig. A tény, hogy a szerző magyar, végre nem a peremhelyzet, hanem inkább a különlegesség érzetét erősítheti meg az olvasóban, hiszen szemben a reménytelenül a Google-McLuhan-Xanadu-háromszögbe ragadt angolszász okulni kívánókkal mi például olyan művek hátterében és értelmezési hálóiban is el tudunk mélyedni, mint amilyen Farkas Péter 1997 és 2004 között, a neten írt hipertextuális kísérlete, a Gólem.
Osiris, 2013, 227 oldal, 3480 Ft
