Ismeri persze - hiszen részben ő fordította - a vészkorszak irodalmát, valamint művészettörténeti kutatásaiban is foglalkozott a társadalmi-kulturális veszteséggel. E kötete több írásában előkerül a holokauszt politikai szociológiája, például a vagyonátrendezést előidéző diszkriminációs törvények társadalom-lélektani romboló hatása, vagy a náci típusú, akár szeretetelvűnek álcázott kommunikáció, sőt azt is megtudhatjuk, hogy Radnóti Miklós keresztfiából vált - keresztanyja, Gyarmati Fanni által szeretettel kritizált - "jidliző" zsidó értelmiségivé.
Az 1944-ben született író-szociológus - részint bő ismeretanyagából következően, részint érzelmi elköteleződése folytán - mégis a magyar-zsidó lét folytatása mellett döntött. A helyben megtalált egyensúlyhoz azonban a közeg, a környezet változása, a magyar identitás átgondolása is szükséges volna. "A magyarság két elemének mai különállását cseppet sem érzem kisebbnek, mint az volt a harmincas években, vagy a tízesekben, pedig akkor sokkal több zsidó élt Magyarországon. Nem azért, mintha Magyarország zsidósabb ország lett volna bármelyik más kelet-közép-európai országnál, hanem azért, mert lelki szükségletet elégít ki mindkét oldalon a különállás fenntartása (...) tulajdon kontúrjaikat a másikkal való nem-azonosságuk segítségével tudják konstituálni" - írja a párizsi Kende Péter és Erős Ferenc esszéire reagálva (kiemelés az eredetiben). A hagyományos identitáselemek meglazulásával akár fel is erősödhet a másikhoz, "az idegenhez" képest definiált identitás.
Hernádi gazdag történeti és irodalmi anyagból merít, amikor reflektál a kortárs magyar-zsidó életélményre és identitásra is. Bíró Lajos, Lesznai Anna, Pap Károly, Komlós Aladár és Tábor Béla klasszikus szövegeinek példáival folytat párbeszédet, amikor a zsidó identitás labilitásáról beszél. A modern zsidó kulturális entitás létével kapcsolatos meggyőződéséhez minden bizonnyal hozzájárul nemzetközi kitekintése. Azért tartom ezt szükségesnek hangsúlyozni, mert aki látott létező zsidó kultúrát működni, az könnyebben látja ennek működési jeleit egy kisebb, traumatizált, homogenizáltsága következtében szűkebb látókörű, félénkebb kulturális közegben is, melyben véleménye következtében perifériára szorulhat. Hernádi korábban, a családdal, az elvált apákkal foglalkozó esszéi idején is gyakran magányos farkasnak tűnt, de az utóbbi két évtizedben, mióta írásai fókusza a magyar-zsidó együttélésre, illetve a magyar-zsidó kultúrára és a magyar kultúra ezzel kapcsolatos emésztési zavaraira irányul, hasonlóképpen párialétre kényszerül, mint mindazok, akik ezt az utat járják. Otto című, németül is kiadott regénye részben emiatt rekedt kívül a magyar kulturális közbeszéden. Sem a konzervatív, sem a liberális kultúra fórumai nem elég nyitottak, hogy felismerjék, a nemzeti gondolkodás modernizációjához a zsidó kultúrát nem elég elviselni, nem elég saját művelői által, saját fórumain működni hagyni, hanem integrálni kell. Az ellenállás sok esetben olyan, asszimilációpárti zsidó származású véleményformálókban testesül meg (Hernádi utal a jelenségre), akik személyes integritásuk elleni kihívásként és társadalmi státusukat fenyegető jelenségként élik meg a zsidó identitás hangsúlyozását. Mindez azért aggályos, mert a magyar modernizáció véghezviteléhez nemcsak a többségi nyitottság megteremtése, hanem a modern zsidó önelfogadás, a többes identitás jelenségének tudatosítása is szükséges.
Hernádi Miklós immár közel két és fél évtizede képviseli higgadtan az asszimiláció és a disszimiláció elleni kétfrontos harcában az integrációs középutat.
Akadémiai Kiadó, 2013, 268 oldal, ár nélkül
