Az Európai Közösség nemrég ünnepelt ötvenedik évfordulója kellemetlen aktualitást ad e vadonatúj, németül 2006-ban megjelent regénynek. A török származású, de németül író - hírét eddig nagyszerű bűnregényeivel megalapozó - Jakob Arjouni kötete antiutópia és az Európai Unió éppoly szórakoztató, mint keserű szatírája. Az idő: 2064, a színhely: Párizs. Az új világrend - melynek születésnapja 2001. szeptember 11-re datálható - immár megszilárdult; az Egyesült Államok anyagilag totálkáros lett az arab világgal folytatott háborúkban; ezt kihasználva Kína és az EU létrehozta az Euro-kínai Konföderációt, mely fokozatosan felvásárolta és ezzel kizárta a nagypolitikából az Egyesült Államokat, hogy végül a teljes liberalizmus és totális tolerancia jegyében megépítse a művét megkoronázó Kerítést, az új rendszer legfőbb szimbólumát és zálogát. Arjouni elbeszélője, Max, a párizsi vendéglős kertelés nélkül ismerteti a helyzetet: "Hogy durván fogalmazzak, ez egyszer s mindenkorra felosztotta a világot haladókra és elmaradottakra, vagy mondjuk állóvízre - persze ezzel nem írhatjuk le a helyzetet teljes egészében. Az irány azonban helyes volt, és ha nincs a Kerítés, a második világ radikális részei már régen lerángattak volna bennünket a maguk primitív-vallásos, erőszakimádó, másságmegvető mocsarába." Világos: a haladó, a Kerítésen belül fekvő rész a tolerancia iránti ájult tiszteletében ugyanolyan intoleránsan és kíméletlenül harcol a toleranciáért, mint az intoleráns "primitívek" azért, hogy a maguknak tetsző erkölcsi normák szerint éljenek. A kirekesztés ellen folytatott egyébként üdvözlendő harc csakis kirekesztéssel valósítható meg, sugallja a szerző. Vagy legalábbis így valósult meg az EU és Kína fikciós szövetségében.
És innen már csak egy lépés, hogy a brutálisan toleráns, abszolút demokratikus, minden nézetet tiszteletben tartó társadalom a totalitárius államokra emlékeztető diktatúraként lepleződjék le. Bármennyire is pozitív célok és eszmék nevében szerveződik, ez a világ semmiben sem különbözik a zsarnoki intoleráns szisztémáktól, a dohányzást például súlyos börtönnel sújtják, vagy az egyenjogúság nevében az anyaméh-beültetési program keretében egy swifti ötlettel a férfiakat is alkalmassá teszik a szülésre - ez Arjouni olvasatában a "felvilágosodás dialektikája". És ekkor természetes, hogy e világ alapja nem más, mint a tökéletesre kifejlesztett besúgórendszer. Az egykori amerikai igazságügyi miniszterről, John Ashcroftról elnevezett iroda dolgozóinak - és közéjük tartozik Max is - feladata nem a bűn feltárása, hanem "megelőzése"; ebben a világban már az esetleges szándékot is büntetik. A szisztéma mottója egy állítólagos Ashcroft-mondás, mely minden második Ashcroft-iroda vécéjében falfelirat: "Let's crush the motherfuckers before they crush us", azaz tapossuk el a köcsögöket, mielőtt ők taposnak el minket! Mindezt Max előadásából ismerjük meg. A vendéglős gyáva féreg, aki végtelenül komolyan vett lojalitásában még egyetlen barátját, Leont is feláldozza. Komoly ellenfele csak egy akad Párizsban, Chen, a kínai sztárspicli. Kettőjük küzdelméről szól a regény, melynek végkifejlete és egész vonalvezetése rendkívül rafinált, olyannyira, hogy az olvasás végén voltaképpen nem is tudjuk, hogy most akkor Max, avagy netán mégis Chen az áruló. Egyet azonban biztosan érzünk: Chen volt a valódi, az érzelmekkel, humorral, nagyvonalúsággal és sok empátiával rendelkező ember.
Soha nem harsány, ám olykor morbid humorral, metsző szarkazmussal, nagy képzelőerővel megírt regény, mely Farkas Tünde kiváló fordításában a Könyvfesztivál egyik újdonsága. Fél délután kivégezhető kötet, de az a pár óra garantáltan szórakoztató lesz.
Helikon Kiadó, 2007, 173 oldal, 2490 Ft
