Interjú Ménes Attila íróval

"Szépet akarok csinálni"

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2012.09.29 13:09

Könyv

Negyedszázada a Kerepesi úti köztemetőben körmöli regényeit, novelláit egy sírkerti padon. Csontváry, Krúdy és Munkácsy síremlékének Bermuda-háromszögében tűnik el nap mint nap, akárcsak előző könyvének főhőse, a hetvenes évekbeli kamasz lány. Most fejezte be a Tar Sándor ügynökmúltját feldolgozó drámáját, miközben halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket tanít, és gyógyult skizofréneknek tart irodalomterápiát.

Magyar Narancs: Miért a temetőben írsz?

Ménes Attila: Közel volt a lakásomhoz. Az Orczy kert még közelebb lenne, csak az büdös, hangos, forgalmas. Túl sok a rendőr, túl sok a kutya. Harci kutya.

MN: Ha jól tudom, most Budakalászon élsz a barátnőddel, négy lányt nevelsz.

MA: Két éve. De azelőtt 23 évig a nyolckerben laktam, a Szeszgyár utcában. Huszonhat éves korom körül költöztem ide Debrecenből. A négyes főúton autóstoppal, hátizsákkal jöttünk fel egy haverommal, aki ismert itt valami fiatalokból álló szektát, ahol aludhattunk néhány napig. De olyan szélsőséges életmódot folytattunk, hogy kicsit büdösek voltunk a szektásoknak. Minden szempontból. Konkrétan is, totál büdösek. Benyitott abba a pici szobába, amiben aludtunk, egy Eta nevű csaj, és nem jött rá, hogy lábszag, mert valahogy ártatlan volt. Mert neki sohasem volt lábszaga. Mikor a '70-es évek közepén beindult a csöves szubkultúra, a P. Mobil, Hobo, Beatrice, Korál, Mini, azt mondtam otthon, hogy én most már csöves farmerben fogok járni, és be is varrtam saját magamnak, beszűkítettem az akkori Trapper farmerem. Anyukámnak ez, azt hiszem, imponált. Akkor indult a populáris zenei kultúra: én ezt hívom első rockgenerációnak. Anyukám az első rockgenerációba tartozott, akik az 50-es évek végén jártak el táncolni.

MN: Mikor Debrecenből elindultál a hátizsákkal meg a haveroddal, mire számítottál?

MA: Én olyan gyerek voltam, akinek 24 éves koráig az anyukája ágyba vitte a reggelit! Debrecen, lakótelep, ötödik emelet, szoros anya-fiú kapcsolat. Mikor feljöttem Pestre, az első pillanattól kezdve magamról kellett gondoskodnom.


Fotó: Sióréti Gábor

MN: Tudtad, hogy ez lesz?

 

MA: Nem, csak belevágtunk, feljöttünk, mert itt voltak az események. Tanítóképzőt végeztem, de 1985-ben díszletező segédmunkások lettünk a haverommal az Arany János Gyerekszínházban, ami most a fasiszta színház. Már meg se jegyzem a nevét. Budapest nekem New York volt. Mindenütt magas házak. Szorongtam, elneveztem patkányvárosnak. Debrecen kertvárosias, a lakótelepei sem ilyen borzasztóak, tágasság van. Ha bekötött szemmel leteszel Debrecenben, bárhová elmegyek bárhonnan, ma is. Pesten még most sem mindig ismerem ki magam. De Pestre kellett jönni, mert itt több volt az előny, mint a hátrány. Vannak patkányutaim a patkányvárosban, alagútjaim.

MN: Egérutak inkább, nem?

MA: Neked, mert te pesti vagy. Én egy idegen világban élek.

MN: Nem lettek barátaid?

MA: Nem barátokat kerestem, inkább csajozni akartam.

MN: Bűnügyi újságíró lettél.

MA: A Zsaru magazinnál dolgoztam, tájriporterként, lementem vidékre, ahol a disznó elcsúszott a szarban, ráesett a gazdájára, és utána megöngyilkolták egymást. Volt BM-es igazolványom, belügyi állományban voltam - bementem a rendőrségre, elkértem azokat az eseteket, amiket felderítettek. Ha hülyeség volt, nem érdekelt, mondjuk, ha valaki egy szöget lopott, és kész. De volt olyan, aki szöget lopott, hogy lenyelje, kórházba kerüljön, és kirabolhassa betegtársait. Megcsinálta ötször. Ötször nyelt szöget, mindig visszakerült a kórházba, mindenkit kirabolt, elvette a személyi igazolványt, a lakáskulcsot, kijött a kórházból, és kirabolta az egész lakást.

MN: Mióta vannak írói ambícióid?

MA: Mindig voltak. Másodikos koromban egy osztálytársam verset írt egy pöttyös bögréről. Annyira tetszett, hogy ez a srác ilyen jót tud csinálni, úristen, éreztem, hogy én is ilyet akarok, tehát szépet akarok csinálni.

MN: És mikor sikerült először?

MA: Amit írtam, elsőre mindig tetszett. Kis krimikkel kezdtem, ma is megvannak. "És akkor Franky felügyelő elővette a pisztolyát." Nagy, gyerek ákombákomokkal. Anyukámnak mindig megmutattam, borzasztó kis novellák voltak. Országos lapban 1983-ban jelentem meg először, az ÉS-ben. Azelőtt a debreceni Spirál című science fiction magazinba, mint a sci-fi klub tagja írogattam.

MN: Az ÉS-be hogy kerültél?

MA: A fiatal író 1985-ben a 2-es villamosról leszállván fölgyalogolt a szerkesztőségbe a Parlamentnél, föl a második emeletre, ahol egy kopott, hosszúkás irodában aranyos szerkesztő emberek fogadták a bizonytalankodó és gátlásos fiatalembert. A prózaszerkesztő Kardos G. György volt. Kedves, gúnyosan szeretetteljes. Egy neoexpresszionista szóömleny volt egy flekken, amit egy az egyben lehozott, utána három-négy novellámat egybetette egy nagy, közös, úgynevezett átmenő oldalra, és bemutatott. Kegyes volt.

MN: 1992-ben jelent meg az első könyved, azóta még öt, a legutóbbit Hidegdauer címmel a Jelenkor adta ki. De miből élsz?

MA: Szerencsés vagyok ebből a szempontból, mindig megtalálom azokat az emberséges munkákat, amelyek hagynak időt rá, hogy ezt a másik munkát is csináljam. Jelen pillanatban kettő is van, az egyik a fejlesztőpedagógusi: halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket kell a pótvizsgán átsegíteni. Ez nem valami hősies tett, nagyon egyszerűen, normálisan lehet beszélni töriről, matekról. Vannak gyerekek, akik mellé oda kell ülni, akiknek nem elég, hogy az órán a tanár hússzor elmondja a tananyagot. Amellett ott van a szegénység. Bejön egy gyerek az órára, általános iskolás, és azt kérdi, tanár úr, kaphatnék egy pohár vizet, egész nap nem ettem semmit, ha ihatnék, nem lennék rosszul. Súlyos nyomor. Ezenkívül a Soteria Alapítvány keretein belül gyógyult skizofrén betegeknek tartok irodalomterápiát. Nemcsak kortárs, hanem klasszikus, magyar és európai, amerikai irodalomról beszélgetünk. Én felolvasok, aztán meghallgatjuk egymást, kinek milyen ötletei vannak egy szöveggel kapcsolatban. Nagyon pozitív meló, jó kedvet ad, feldobódom tőle.

MN: Most fejezted be az elesettek írójáról, Tar Sándorról szóló drámádat. Munkacíme: A Bihari fedőnevű ügynök élete.

MA: Fontos írónak tartottam. A lelepleződése után egy ideig nem ment emberek közé, összeroppant, miután Berkovits György a Budapesti Jelenlétben közzétette a leleplező cikket. Nem nevesítette, de egyértelműen kiderült, hogy ő jelentett Berkovitsról. Sajnos kibukott, vagy hál' isten, ezt máig nem tudom eldönteni. Tar apapótlék volt nekem, szeretetteljes idősebb férfi, akire föl lehet nézni, akinek teljesítménye van, aki jóindulatú és segítőkész veled, és ezért semmit nem kér cserébe. Főiskolásként ismertem meg, közös ismerőseink összehoztak bennünket. Mikor a második kötetemet bemutatta az Írók boltjában '94-ben, Debrecenből egy IFA teherautóval jött fel Pestre. Szögezzük le: Tar munkásíró volt, debreceni nagyipari üzemeknél dolgozott több helyen, túlnyomórészt munkás haverjai voltak. '81-ben megjelent a 6714-es személy, azzal robbant be az irodalomba. Nagyjából akkoriban be is szervezték, és el is hallgatott hosszú időre. Nem jelent meg tőle semmi körülbelül kilenc évig. Mikor már megszűnt a jelentési kötelezettsége, megszűnt a stressz és a félelem, újra publikálni kezdett, azt gondolta, sose fog kiderülni semmi, élhet nyugodtan. Miért jó a póknak? Ez volt a második kötete, 1989-ben jelent meg. Melós dumák, gyárbeli konfliktusok - elég nagy jelentésbeli holdudvara volt annak a debreceni gyárnak.

MN: Beszélgettél vele az ügynökmúltjáról?

MA: Igen. Méltánytalannak tartotta, hogy annyi negatív újságcikk szól róla. Eörsi kezdte az ÉS-ben, keményen nekiment Tar tevékenysége ama "vonulatának", hogy jelentett a demokratikus ellenzékről. Aztán megjelentek a szimpatizáló cikkek is, a megbocsátunk, a szeretünk cikkek.

MN: Miért érdekel még mindig ennyire?

MA: Soha nem fogom megérteni, hogy lehet egyszerre jó és rossz valaki. Feldolgozhatatlan, hogy akit ennyire szerettem, egy ilyen nagyszerű ember egyben ilyen alja ember is volt. Ez olyan feszültség, amit ki kell írnom magamból. Egyébként is, ügynöktémában tessék kipakolni mindent! Mindenkit néven kell nevezni. Milyen prosztó dolog, hogy évek óta csöpögtetik a neveket. Amíg ezen nem jutunk túl, addig ez egy fertőzött seb: mindenki gyanakszik és gyűlölködik.

MN: Haragszol Tarra?

MA: Igen, mert túlbuzgó volt. Olyasmiről is jelentett, amire nem volt megbízatása. Például 1984-ben Berkovits György első, Nem sírunk, nem nevetünk című novelláskötetének minden egyes novelláját elemezte politikai szempontból, aminek következtében a kötet szinte a megjelenése pillanatában, egyik napról a másikra lekerült a könyvesboltok polcairól, és nem kapott semmiféle kritikát, mintha nem is lett volna. Berkovits baráti bizalommal, elolvasásra adta oda a kéziratot Tarnak. Enélkül is totálisan megfelelt volna az elvárásoknak, mindent jelentett, odáig, hogy ki mikor fingik.

MN: A Hidegdauerből Zádor Éva lefordított egy részletet németre, ami egy ösztöndíjhoz juttatott Bécsben.

MA: Igen, Dalos György adta be a Bank Austria Literaris alapítványhoz. Egy bank, aminek van irodalmi alapja. Az OTP-nek miért nincs? Bécs egyébként nagyon tetszik, jó hangulata van, biztos jó lesz ott dolgozni. Keresek majd egy nagy zöld területet meg egy kocsmát...

MN: Egy bécsi temetőt, búfelejtővel?

MA: Hangulatos utcácskákat kis presszókkal, ahol alig van ember.

Neked ajánljuk