Tudósként és laikus napfényimádóként (esetleg a fényét gyűlölő éjszakai bagolyként – ne adj’ isten, wannabe vámpírként) megannyi formában gondolhatunk csillagunkra, Naprendszerünk központi égitestére, a Napra – ezt a sokféle aspektust összegyűjteni, egymás mellé rendezni is bitang nehéz munka. Nos, Kálmán Béla napkutató, asztrofizikus nem volt rest, és elvégezte a feladat nagyját: kissé túl is nyúlt szűkebb szakterületén, de azért a hangsúlyt arra helyezve próbálta megvilágítani, mi az, amit manapság tudni vélünk a Napról.
Sokáig nem is az volt a kérdés, hogy mit tudunk róla, hanem hogy mit köszönhetünk e ragyogó fényt árasztó, ámde néha (khm, naponta) a horizont alá bukó égitestnek – s akkor mintegy zárójelbe tettük az Északi-sarkkör környékét lakó népek tapasztalatát, akiknek esztendői nagyjából egy baromi hosszú, javarészt bágyadt napfényben fürdő nappalból, no meg egy jó féléves, eseményekben szegény éjszakából állnak. Bevezetésként Kálmán is klasszikusokhoz nyúl: a heterodox nézeteiről elhíresült, ámde költői vénával megáldott Ekhnaton (Akhen-Aton) fáraó Naphimnusza nagyjából pontosan és kellő kifejezőerővel fogalmazza meg, miért is becsülte az emberiség a Napot – még a napkutatás kora előtt. Kálmán maga is sorra veszi a Nap sajátos érdemeit – persze a választott keretek miatt mintegy zárójelbe téve csillagunknak, e gigantikus hősugárzónak és reflektornak a földi élet keletkezésében és fennmaradásában játszott szerepét. Ezen túl a Nap persze mindenekelőtt a legalapvetőbb időmérő eszköz, mely megszabja éveink kereteit, sőt annak mérőszámait is (amit meg nem tőle, azt a Holdtól kaptuk…).
Könyve olvastán a laikus számára is nyilvánvaló lesz, hogyan tagolja csillagászati értelemben vett télre-tavaszra-nyárra-őszre az évet a Nap (látszólagos) égi útja – ezt és persze vele együtt a meteorológiai értelemben vett évszakokat a Föld forgástengelye és keringési síkja által bezárt, a derékszögnél kisebb 66,5 fokos hegyesszögnek köszönhetjük. Betekintést nyerünk abba is, miként változott meg időszámításunk az óra évszázadai során, s hogyan jutott el naptárreformok során át a művelt emberiség (főleg persze az akaratát utóbb másokra is kiterjesztő nyugati-európai civilizáció) ahhoz, hogy mind precízebben igazítsa a kalendáriumot a Nap pályaadataihoz.
A Nap tanulmányozása szempontjából különleges jelentőségűek a napfogyatkozások. Ezek megfigyelése nem csupán a csillagászati pályaadatokkal kapcsolatos tudásunk bővítését és annak verifikációját tette lehetővé: ilyenkor láthattak eleink s a korabeli tudósok először olyan napfizikai jelenségeket (például protuberanciákat), melyek kulcsfontosságúak a Nap működésének magyarázata szempontjából. E ponton válik drámaivá Kálmán könyvének mondanivalója is: amint az utóbbi pár évben-évtizedben felbocsátott űreszközök, napszondák működésének köszönhetően is mind jobban kiismerjük a Nap és az általa gerjesztett űridőjárás (benne az alkalmi napviharok) működését, ciklusait, úgy jövünk rá, hogy elektronikus eszközökkel telehintett, áram hajtotta civilizációnk mennyire kiszolgáltatott a Nap hektikus működésének. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a naptevékenység, a napfoltciklusok pontos előrejelzése, amihez leginkább a központi csillagunkon mindenhol jelen lévő mágneses terek fejlődésének, energiájuk összegyűlésének és felszabadulásának megértése járulhat hozzá, hiszen a napciklusok hajtóerejét is ez adja.
Mindezt egy jó kiállítású, gazdagon illusztrál, a szerzőnek hála élvezetesen és érthetően megírt, olvasmányos, jó értelemben vett tudományos ismeretterjesztő, és elegánsan karcsú könyvből tudhatjuk meg, amit tényleg nehéz letenni.
Kossuth, 2012, 136 oldal, 2980 Ft
