Fazekas Gergely zenetörténész könyvének zárszavában írja le ezt az árnyaló szándékú közbevetésével együtt is szinte kíméletlenül őszinte mondatot, amelyik korántsem csupán az ő személyes szakmai dilemmáját sommázza. Zene-, sőt irodalomtudósok, s hogy igazán mindennek a legalját említsük, kritikusok meg kulturális újságírók tömegei szembesülnek ugyanis folytatólagosan azzal a mélyen egzisztenciális kérdéssel, hogy okosnak szánt mondandójuk vajon mennyit ad hozzá, helyesebben képes-e egyáltalán bármit is hozzáadni a közönség primer befogadói élményéhez? Mert hiszen nyílt öncsalás vagy idült korlátoltság híján a lehetetlennel határos erre a kérdésre zajos és kétely nélküli igennel felelni, ám a kondicionáltan tétova igen létállapota alapvetően fontos az elkötelezett munkavégzéshez.
Fazekas számára most mindazonáltal az átlagosnál erősebb érvet kínál az a tény, miszerint Johann Sebastian Bachról ír, méghozzá nem azzal a szándékkal, hogy újabb szóvirágokat kössön az „ötödik evangélista”, a „német kultúrhérosz” hervadatlan koszorújába. Bach, a tudós zeneszerző ugyanis elsősorban nem érzéki jelenség gyanánt tekintett a zenére, főleg nem a saját zenéjére. A fület megtévesztő vagy egyenesen kigúnyoló kompozíciói a ratio, a tervező intellektus csodái, így ezeket beható elemzés alá vetni alkalmasint nagyon is Bach szándéka szerint való cselekedet. Hiszen az Augenmusik gyakorlatával kacérkodó komponista, aki egyetlen hiteles arcképén jellemző módon épp egy tükörkánon kottáját tartja a kezében, voltaképp már a maga idejében is frappírozóan agyasnak tűnt egyesek számára. „Egész nemzetek csodálnák ezt a nagy embert, ha több kellem volna benne, ha a dagályos és kusza stílus nem fosztaná meg darabjait a természetességtől, és nem homályosítaná el szépségüket a túlzásba vitt művészettel” – szólt róla a jellemzés 1737-ben a Der critische Musicus nevű folyóirat hasábjain, míg az ekkor kirobbant sajtópolémia során Bach védelmében harcosan felszólaló lipcsei professzor, Johann Abraham Birnbaum jó eséllyel a zeneszerző személyes véleményét visszhangozta akkor, amikor kijelentette: a zene nem arra való, „hogy csak a jámbor füleknek tetszszen, vagyis a vak műkedvelőknek”.
Fazekas Gergely könyve, amely formai gondolkodásának természetét körvonalazza, tehát nem a vak műkedvelőknek készült. Munkája, mint írja: „párhuzamos dialógusok sorozata, amelyben párbeszédbe lépnek egymással 17–18. századi zeneelméleti szövegek, a 19. századi Bach-irodalom bizonyos szeletei, kurrens zenetudományi elméletek és a Bach-darabok általam végzett analízisei”. Bach értelmezése és – Fazekas egy korábbi cikkének címét idézve – a Bach-értelmezések értelmezése vonul tehát itt kart karba öltve elénk, s a témakör iránt táplált elemi érdeklődés megléte esetén az olvasó olyan, a zeneszerzői életművön messze túlmutató általános problémák feltérképezéséhez is közelebb kerülhet, mint amilyen a (zene)mű vagy épp az idő fogalom történeti átalakulása.
A nem zenetudósi képzettségű közönséget (a többséget ők alkotják) elsőre talán riaszthatják a kottapéldákkal gazdagon illusztrált, kimerítően alapos műelemzések, azonban az értekezői okosság mindvégig irányban tartja az olvasót. Fazekas rendszerint már a fejezetcímekben is előzékenyen kiugrasztja azokat a befogadás számára fogódzót kínáló fogalompárokat, dichotómiákat, amelyekre tárgyalását felfűzi. Rész és egész, tér és idő, szabály és stratégia, szimmetria és architektúra, „abszolút” és „relatív” zenei forma – ilyen és ehhez hasonló szövegegységeken át haladunk a remélt mélyebb megértés felé, s mint annyi és annyiféle más alkalommal, úgy az öröm java döntően itt is magában az útban rejlik. Mondjuk, amikor Fazekas Gergely képes az egyszeri, humán érdeklődésű olvasó számára is izgalmas nyomozássá átváltoztatni azt a tüzetes (mikro)filológiai vizsgálódást, amelynek tárgya a h-moll mise nyitó Kyriéjének négyütemnyi lassú bevezetése. Vigyázat, spoilerveszély: Johann Sebastian Bach tette.
Rózsavölgyi és társa, 2018, 264 oldal, 3490 Ft
