Kedves lapom, a Magyar Narancs interjút közöl Kemény Lili költővel, filmrendezővel, dalszerzővel („…avantgárd beütésű lágy punkdalok…”), a posztliberális ifjú értelmiség egyik csillagával.
Szeretném a digitális utókor számára megmenteni az utolsó kérdést és választ. Szerény nézetem szerint halhatatlan.
„Melyik a legkedvesebb kortárs rockzenekarod, költőd, filmrendeződ, sütid és háziállatod?
KL: Pixies, Petri György, Tarr Béla, palacsinta, és Bibó, a német vizslám.”
Georg Spöttléről csak az nem sejthette, hogy orosz érdekeket képvisel, aki egy percet sem látott a tevékenységéből. Ez mégsem akadályozza meg például a külügyminisztert a jó viszonyban, hiszen véletlenül ő is mindig ugyanazt az érdeket képviseli, mint ami Putyiné.
Egykori operatőre beszámolója szerint az Unrecorded Night a Lost Highway – Útvesztőbenhez és A sötétség útja – Mulholland Drive-hoz hasonló misztikus, Los Angelesben játszódó film készült volna.
A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.
Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.
