| Bari Károly: Éjszakai utazás (részlet)
8. Visszahúzódnak az ajkak közé a szavak. A madárcsapat-varrottas magasság kilakoltatja képződményeit. És évszakok váltakoznak. És ahogy a boncasztal bádogjáról víz csepeg, sorjázik napra nap. Árnyékokat habzsoló alkony, szakállában csillagokat érlelő sötétség, harmatokat kivégző reggeli fény, kerekre nyírt, végeérhetetlen, fehér sövények az égen. És egybefüggő jel a táj. Mozdulatlan út. Erdőszél. Dörögve levegőbe fúródó fácán. Hullámjárta homok. Óceán, polipok menekülésével teleírva. |
Az újabb magyar irodalomban alighanem az 1952-es születésű Bari Károly az a költő, aki első kötete megjelenésekor a legfiatalabb volt: még nem töltötte be a tizennyolcat. Negyvenkét évesen, Díszletek egy szinonimához című – akkor már szokásosnak mondhatóan nagyon karcsú –, hatodik kötetének megjelenése után úgy tűnt, el is hallgatott benne költő. Ha mindenesetre fejben elkészítjük Bari eddig megjelent verseinek teljes kiadását, akkor Blénesi Évának a költőről szóló Cigánynak lenni, költőnek lenni című kismonográfiája valamivel még mindig terjedelmesebb marad ennél a virtuális „Összegyűjtött versek”-nél.
1994 óta a cigány kultúra tárgykörében jelentek meg csak tanulmány- és műfordításkötetei, mese- és más antológiái, ami viszont azzal járt, hogy aki ezekkel a könyvekkel nem találkozott, nemigen tudhatta, mi történt a költővel. Idén februárban, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián a Bari Károly távollétében megtartott székfoglaló előadáshoz Ferencz Győző által fűzött bevezetőből az derült ki, hogy jelenleg ágyhoz kötött beteg.
A székfoglalót megelőző legutóbbi esemény a Csönd című verseskötet megjelenése volt huszonhárom évi hallgatás után, 2017-ben. A Feljegyzések a télről kivételével a tizenkét darabot számláló kötet versei a kétezres évek első évtizedében születtek, évente nagyjából egy, tehát szigorúan véve nem is hallgatásról, inkább szűkszavúságról kell beszélnünk. De ez a kifejezés sem pontos, mert Bari lírája ebben a tekintetben nem Pilinszky Szálkák című kötetének vagy Tandori koanszerű enigmáinak csupaszságával rokon, már csak azért sem, mert az új könyvben két-, öt-, sőt hétoldalas versek is olvashatók.
Ezeket a verseket tehát nem a szűkszavúság, nem az önmagán kívül csak egyetlen más jelenségre – de arra szinte ordítva – utaló némaság vagy a megszólalás eszközeit elégtelennek vélő hallgatás fogalmaival lehet leírni. Mintha csakugyan közelítések lennének a csöndhöz, körülírásai, körberajzolásai, a fogalomnak mintegy kívülről történő meghatározásai. „A szél sokezer éves mozdulatai”, „a madarakkal elővontatott hajnali ég” „idegenek leheleteit viselő buszablakok” „sugarakkal aládúcolt alkonyat”, „körös-körül meredek fény” – ezek a nagyszabású képek, amelyek valahogy épp a távlataik miatt tűnnek állóképnek, akkor is, amikor mozgásra utalnak, még csak az első három versből valók. Az erekben lüktető vérre ez a metafora utal: „a kék folyosókon tülekvő só-hattyúk csapata” – talán a fehér színnek az ebben az összefüggésben teljesen váratlan feltűnése, talán a hattyúk (só-hattyúk!) jellemzően néma volta teszi, hogy ez a rendkívüli kép is a csönd képzeteit erősíti.
Bari harmadik kötete a Némaság könyve, az első a Holtak arca fölé címet viselte: a hangtalanság képzetével tehát már a költő pályájának kezdetén született versek is szembesítenek, bár a korai verseket az egyre inkább eltűnő cigány folklór és életmód mozgalmas és archaikus hatású képei színezik élénkre. De mégis, a háttérben talán már ekkor ugyanaz a tapasztalat működik, ha még nem is felismerésként, hanem csak öntudatlanul, amelyet Borbély Szilárd fogalmazott meg az Egy elveszett nyelv című esszéjében: amikor megvan a nyelv, még nincs meg az önmagára ismerés, a tudás; amikor pedig megvan ez a tudás, már nincs hozzáférés a nyelvhez, amelyen autentikusan megosztható volna. Ez pedig nemcsak a szegénység helyzetére és nyelvére igaz, hanem általában a megfosztottságra, például az öregségre is, ami a Csönd legfontosabb – a legcsekélyebb önsajnálat nélkül, csodálatosan tisztán megjelenített – tapasztalata.
Az öt és fél oldalas Éjszakai utazás fent olvasható nyolcadik részében a gyermekkor meghatározó élménye, a táj, a természet olyan fogalmi transzformáción keresztül jut kifejezésre, amely a kubisták vagy a konstruktivisták technikájára emlékeztet (érdemes megállni „a magasság képződményei” megfogalmazásnál), miközben a költőnek, ugyanazzal a mozdulattal, ezen a fogalmi szűrőn impresszionisztikus és realisztikus elemeket is sikerül átmentenie (a „magasság” jelzője például: „madárcsapat-varrottas”). Ezek után még annak a voltaképpen hétköznapi kifejezésnek is költői hatása van, hogy „És évszakok váltakoznak” – a kijelentést talán a névelő hiánya emeli magasabb, fogalmi síkra. Szokatlan kép a napoknak a boncasztal bádogjáról csöpögő vízhez való hasonlítása, hiszen a boncterem a halálhoz, a napok egymásra következése mégis inkább az élethez tartozik. De hát már az első sorok jelezték – „Visszahúzódnak / az ajkak közé / a szavak” –, hogy ebben a versben máshogy mennek a dolgok.
Az „árnyékokat habzsoló alkony” képe is meglepő, hiszen az alkony inkább okozza, mint fogyasztja az árnyékot, bár végül is úgy is fel lehet fogni, hogy az este egyre több árnyékot kebelez magába. A „szakállában csillagokat érlelő sötétség” kissé talán nagyotmondó, anélkül, hogy meglepő volna, de a „harmatokat kivégző reggeli fény” képével a vers ismét utoléri önmagát.
„És egybefüggő jel a táj” – a kép egyszerre természeti és fogalmi, itt (és a vers, illetve az egész kötet számos helyén) mintha valósággal a Duinói elégiákban fújó kristályos szelek csiszolnák tökéletesre a kifejezést. „Mozdulatlan út” – a vers bravúros trükkje, hogy ezt a szikár szókapcsolatot oxymoronnak, ellentmondásos képnek érezzük, mintha, mondjuk, jeges tűzről volna szó, pedig voltaképpen, a vers valóságán kívül, mi sem természetesebb, mint hogy az út: mozdulatlan. Az „erdőszél” a „dörögve levegőbe fúródó fácán csodálatos képéhez vezet át, amely a versben még mindig nem a legutolsó. A figyelem a szavak hangalakjával, az alliterációval és az m hangokkal is érzékeltetett „hullámjárta homok” felidézése után az óceán felé fordul, hogy végül elvesszen a jelen néma mélysé-
geiben, amit csak polipok menekülnek tele jelekkel, mint egy csak írható, de nem olvasható memóriát.
