poeta.doc

A nem olvasható memória

Könyv

 

Bari Károly: Éjszakai utazás

(részlet)

 

8.

Visszahúzódnak

az ajkak közé

a szavak.

A madárcsapat-varrottas magasság

kilakoltatja

képződményeit.

És évszakok váltakoznak.

És ahogy a boncasztal bádogjáról

víz csepeg,

sorjázik

napra nap.

Árnyékokat habzsoló alkony,

szakállában csillagokat érlelő sötétség,

harmatokat kivégző reggeli fény,

kerekre nyírt, végeérhetetlen, fehér sövények az égen.

És egybefüggő jel a táj.

Mozdulatlan út.

Erdőszél.

Dörögve levegőbe fúródó fácán.

Hullámjárta homok.

Óceán,

polipok menekülésével teleírva.



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az újabb magyar irodalomban alighanem az 1952-es születésű Bari Károly az a költő, aki első kötete megjelenésekor a legfiatalabb volt: még nem töltötte be a tizennyolcat. Negyvenkét évesen, Díszletek egy szinonimához című – akkor már szokásosnak mondhatóan nagyon karcsú –, hatodik kötetének megjelenése után úgy tűnt, el is hallgatott benne költő. Ha mindenesetre fejben elkészítjük Bari eddig megjelent verseinek teljes kiadását, akkor Blénesi Évának a költőről szóló Cigánynak lenni, költőnek lenni című kismonográfiája valamivel még mindig terjedelmesebb marad ennél a virtuális „Összegyűjtött versek”-nél.

1994 óta a cigány kultúra tárgykörében jelentek meg csak tanulmány- és műfordításkötetei, mese- és más antológiái, ami viszont azzal járt, hogy aki ezekkel a könyvekkel nem találkozott, nemigen tudhatta, mi történt a költővel. Idén februárban, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián a Bari Károly távollétében megtartott székfoglaló előadáshoz Ferencz Győző által fűzött bevezetőből az derült ki, hogy jelenleg ágyhoz kötött beteg.

A székfoglalót megelőző legutóbbi esemény a Csönd című verseskötet megjelenése volt huszonhárom évi hallgatás után, 2017-ben. A Feljegyzések a télről kivételével a tizenkét darabot számláló kötet versei a kétezres évek első évtizedében születtek, évente nagyjából egy, tehát szigorúan véve nem is hallgatásról, inkább szűkszavúságról kell beszélnünk. De ez a kifejezés sem pontos, mert Bari lírája ebben a tekintetben nem Pilinszky Szálkák című kötetének vagy Tandori koanszerű enigmáinak csupaszságával rokon, már csak azért sem, mert az új könyvben két-, öt-, sőt hétoldalas versek is olvashatók.

Ezeket a verseket tehát nem a szűkszavúság, nem az önmagán kívül csak egyetlen más jelenségre – de arra szinte ordítva – utaló némaság vagy a megszólalás eszközeit elégtelennek vélő hallgatás fogalmaival lehet leírni. Mintha csakugyan közelítések lennének a csöndhöz, körülírásai, körberajzolásai, a fogalomnak mintegy kívülről történő meghatározásai. „A szél sokezer éves mozdulatai”, „a madarakkal elővontatott hajnali ég” „idegenek leheleteit viselő buszablakok” „sugarakkal aládúcolt alkonyat”, „körös-körül meredek fény” – ezek a nagyszabású képek, amelyek valahogy épp a távlataik miatt tűnnek állóképnek, akkor is, amikor mozgásra utalnak, még csak az első három versből valók. Az erekben lüktető vérre ez a metafora utal: „a kék folyosókon tülekvő só-hattyúk csapata” – talán a fehér színnek az ebben az összefüggésben teljesen váratlan feltűnése, talán a hattyúk (só-hattyúk!) jellemzően néma volta teszi, hogy ez a rendkívüli kép is a csönd képzeteit erősíti.

Bari harmadik kötete a Némaság könyve, az első a Holtak arca fölé címet viselte: a hangtalanság képzetével tehát már a költő pályájának kezdetén született versek is szembesítenek, bár a korai verseket az egyre inkább eltűnő cigány folklór és életmód mozgalmas és archaikus hatású képei színezik élénkre. De mégis, a háttérben talán már ekkor ugyanaz a tapasztalat működik, ha még nem is felismerésként, hanem csak öntudatlanul, amelyet Borbély Szilárd fogalmazott meg az Egy elveszett nyelv című esszéjében: amikor megvan a nyelv, még nincs meg az önmagára ismerés, a tudás; amikor pedig megvan ez a tudás, már nincs hozzáférés a nyelvhez, amelyen autentikusan megosztható volna. Ez pedig nemcsak a szegénység helyzetére és nyelvére igaz, hanem általában a megfosztottságra, például az öregségre is, ami a Csönd legfontosabb – a legcsekélyebb önsajnálat nélkül, csodálatosan tisztán megjelenített – tapasztalata.

Az öt és fél oldalas Éjszakai utazás fent olvasható nyolcadik részében a gyermekkor meghatározó élménye, a táj, a természet olyan fogalmi transzformáción keresztül jut kifejezésre, amely a kubisták vagy a konstruktivisták technikájára emlékeztet (érdemes megállni „a magasság képződményei” megfogalmazásnál), miközben a költőnek, ugyanazzal a mozdulattal, ezen a fogalmi szűrőn impresszionisztikus és realisztikus elemeket is sikerül átmentenie (a „magasság” jelzője például: „madárcsapat-varrottas”). Ezek után még annak a voltaképpen hétköznapi kifejezésnek is költői hatása van, hogy „És évszakok váltakoznak” – a kijelentést talán a névelő hiánya emeli magasabb, fogalmi síkra. Szokatlan kép a napoknak a boncasztal bádogjáról csöpögő vízhez való hasonlítása, hiszen a boncterem a halálhoz, a napok egymásra következése mégis inkább az élethez tartozik. De hát már az első sorok jelezték – „Visszahúzódnak / az ajkak közé / a szavak” –, hogy ebben a versben máshogy mennek a dolgok.

Az „árnyékokat habzsoló alkony” képe is meglepő, hiszen az alkony inkább okozza, mint fogyasztja az árnyékot, bár végül is úgy is fel lehet fogni, hogy az este egyre több árnyékot kebelez magába. A „szakállában csillagokat érlelő sötétség” kissé talán nagyotmondó, anélkül, hogy meglepő volna, de a „harmatokat kivégző reggeli fény” képével a vers ismét utoléri önmagát.

„És egybefüggő jel a táj” – a kép egyszerre természeti és fogalmi, itt (és a vers, illetve az egész kötet számos helyén) mintha valósággal a Duinói elégiákban fújó kristályos szelek csiszolnák tökéletesre a kifejezést. „Mozdulatlan út” – a vers bravúros trükkje, hogy ezt a szikár szókapcsolatot oxymoronnak, ellentmondásos képnek érezzük, mintha, mondjuk, jeges tűzről volna szó, pedig voltaképpen, a vers valóságán kívül, mi sem természetesebb, mint hogy az út: mozdulatlan. Az „erdőszél” a „dörögve levegőbe fúródó fácán csodálatos képéhez vezet át, amely a versben még mindig nem a legutolsó. A figyelem a szavak hangalakjával, az alliterációval és az m hangokkal is érzékeltetett „hullámjárta homok” felidézése után az óceán felé fordul, hogy végül elvesszen a jelen néma mélysé­­­­-
g­e­iben, amit csak polipok menekülnek tele jelekkel, mint egy csak írható, de nem olvasható memóriát.

 

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.