Magyar Narancs: Ez az első könyve, és máris megtalálta a hangját. Pedig a téma meglehetősen nehéz, a mesekönyvek elég ritkán szólnak állami gondozott gyerekek kalandjairól. A gyerekei ihlették meg, vagy ennyire megőrizte a gyermeki gondolkodásmódját?
Paulon Viktória: Azt hiszem, leginkább ez utóbbi kellett a könyv megírásához. És persze a Pagony kiadó profizmusa. Mert hát nem arról van szó, hogy leadtam egy nyomdakész kéziratot, amihez már csak illusztrátort kellett keresni. A szerkesztő, Győri Hanna remek munkát végzett, én pedig szerencsére elég tanulékony vagyok, úgyhogy nagyjából a könyv felétől kezdve már tudtam úgy írni, hogy egyre kevésbé volt szükség a szerkesztői beavatkozásra.
MN: Ezek szerint már a félkész szöveget megmutatta a kiadónak?
PV: Igen, hiszen a könyv tulajdonképpen a kiadó felkérésére készült. A szerkesztők a gyerekeim örökbefogadásáról szóló Kisrigók blog kapcsán kerestek meg, mert szerettek volna erről a témáról egy mesekönyvet. De nagyon hosszú folyamat volt, míg végül elhittem, hogy képes vagyok a meseregény megírására, és a kiadó is bízni kezdett abban, hogy működni fog a dolog.
MN: Ahogy az utószóban írja, a felkérésen túl azért született meg a könyv, mert tartozott a gyerekeinek egy legendával. Hogy ne kelljen azzal a szorongató érzéssel megküzdeniük, hogy a semmiből jöttek.
PV: Igen, hiszen szinte semmit nem tudok a gyökereikről, arról az életükről, amit előttünk éltek. És ők sem fognak sokkal többet megtudni, ha majd egyszer késztetést éreznek rá, hogy utánajárjanak. Az emlékeik, életkorukból adódóan, gyorsan kopnak.
MN: De túl a hírpuskán, a belefonon vagy a beszélő galambon, a történet vázát mégis a valóság alkotja, nem?
PV: Persze, a meseregény világa a gyerekeim körülményeiből áll össze. Gigi-Dzseni, a legkisebb, szeretetteljes nevelőcsaládban él, Szaszka-Szandra elhanyagoló, sőt bántalmazó nevelőszülőknél, Csabó-Csabi pedig egy világtól elzárt gyerekotthonban. Félmondatokból, egy-egy utalásból – például hogy Szaszka „ma sem vacsorázott” – lehet érzékelni, milyen helyzetben vannak. De konkrét életesemények is bekerültek a mesébe. Például Csabának, aki a megismerkedésünkkor egy budai gyerekotthonban élt, van egy heg a homlokán. Valahányszor a János kórház környékén jártunk, mindig elmondta, hogy ott varrták össze a sebet a fején. Élénken emlékezett a kórházra, de hogy mi történt pontosan, hogyan sebesült meg, arra egyáltalán nem emlékszik. Most, amikor elolvastuk a kész könyvet, ennél a résznél Csaba felkiáltott: „Jaj, már majdnem elfelejtettem, hogyan törtem be a fejem, de most már emlékszem!”
MN: Ezek szerint nem kérték számon a regényen a „valóságot”?
PV: Nem. Hiszen nem mindegy? Történhetett volna akár így is. Még Szandra, a legidősebb sem kötött bele, hogy nem pontosan így történtek a dolgok. Csak annyit jegyzett meg: „Kár, hogy a valóság nem volt ennyire izgalmas.”
MN: Egyetlen hiányérzetem volt a könyv kapcsán. Egy kicsit mindenki túl jó, a gyerekek helyzete nem elég durva, nem elég tragikus – miközben a blogjából, az interjúiból tudható, hogy nagyon is az volt. Nem merte felvállalni a kegyetlenség ábrázolását?
PV: Tényleg nem mertem. Nem azért, mintha lojalitással tartoznék a gyerekvédelemnek vagy a nevelőszülőknek. Talán inkább a gyerekek miatt. A sajátjaim és az olvasó gyerekek miatt sem. Nagyon nehéz volt megküzdeni a múlttal, és nem is úgy, ahogy kapásból gondolnánk. Szandrával kapcsolatban az első közös évünk abban az édes nosztalgiában telt, hogy a nevelőszülőnél minden szebb, jobb, finomabb volt, mint nálunk. Elég tanácstalanul álltunk ez előtt, hiszen nem hazudtolhattuk meg, nem mondhattuk, hogy „ugyan már, édes lányom, tudjuk, hogy bántak veled”. Még tapogatózó kérdéseket sem lehetett a nevelőszülő legitimitásával kapcsolatban felvetni, mert Szandra azonnal és vehemensen bevédte. Türelmesen ki kellett várnunk, hogy őszintén tudjon beszélni arról, ami történt.
MN: Azt hiszem, nem vagyunk tisztában azzal, milyen mértékben lojálisak a gyerekek azokhoz a felnőttekhez, akiknek ki vannak szolgáltatva. Akkor is, ha azok rosszul bánnak velük.
PV: A gyerekek tökéletesen belesimulnak a legrosszabb helyzetbe is, és inkább önmagukat hibáztatják, mint a felnőtteket. De azért egy idő után már Szandra is képes volt reflektálni a múltjára, ilyen finoman megfogalmazott mondatokkal, hogy: „Sokat voltam egyedül.” „Nem segítettek.” „Magamra hagytak.” De ennél tovább sosem ment.
MN: Mitől függ, hogy egy gyerek nevelőszülőhöz vagy otthonba kerül-e?
PV: Ma már gyakorlatilag mindenki nevelőszülőhöz kerül. Csaba még megélte a gyerekotthonok lezüllesztésének utolsó éveit, de most már csak speciális otthonok léteznek, többnyire fogyatékos vagy valamilyen betegséggel élő gyerekek számára, akiket még nevelőszülőkhöz sem tudnak kiadni.
Éppen ezért rengeteg a nevelőszülő, ami növeli az alkalmatlanság kockázatát. Nem lehet eltagadni, hogy a nevelőszülőség megélhetési forma lett azokban a régiókban, ahol nincs munkalehetőség. Ha van x négyzetmétered, akkor lehetsz nevelőszülő. Van ugyan egy tanfolyam, amit el kell végezniük, de ez messze nem elég ahhoz, hogy kiszűrjék az alkalmatlanokat.
MN: Hogy működik ez azokban az országokban, ahol a szociális ellátórendszer sokkal jobb minőségű, mint nálunk?
PV: Úgy, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeket a saját családjukban tartsák. Nem az a megoldás, hogy kikapjuk a gyereket a családból, hanem hogy minden segítséget megadunk a szülőknek, hogy képesek legyenek a gyerekek felnevelésére. Persze a törvény azt mondja, nem lehet elvenni a családtól a gyereket anyagi okokból, de azért el lehet venni, ha nincs villany a házban. Hát ez nem ugyanaz? Hollandiában például speciális háztömböket hoztak létre, ahol a nehéz helyzetbe került anyák vagy családok élhetnek, és bármikor igénybe vehetik a helyben működő pszichológusok, szociális munkások, orvosok, fejlesztő pedagógusok segítségét. Ezzel szemben nálunk megszüli a nő a negyedik-ötödik gyerekét, és azt mondja neki a védőnő, hogy nem viheti haza a kórházból a fűtetlen lakásba. Hiába mondja az anya, hogy majd szereznek fát, a védőnő megfenyegeti, hogy akkor kimegyek, és megnézem, hogy van a másik négy gyereked. Gyakorlatilag zsaroló helyzet alakul ki, amiben a sarokba szorított nő kénytelen otthagyni a gyereket, ha nem akarja elveszíteni a másik négyet is. És ezek a babák, akik így kerülnek ki a családból, nem lesznek örökbe fogadhatók, hiszen a szüleik nem mondtak le róluk. Csak éppen képtelenek olyan anyagi helyzetet teremteni, hogy hazavihessék őket.
MN: Nézzük meg a történetet az önök szemszögéből! Adott egy házaspár, örökbe akarnak fogadni egy vagy akár több gyereket is. Mi a teendő ilyenkor?
PV: Bemegy az ember a TEGYESZ-be (területi gyermekvédelmi szakszolgálat, leánykori nevén GYIVI), elmondja, mit szeretne, és akkor átesik különféle ellenőrzési pontokon, úgymint pszichológiai vizsgálat, környezettanulmány, van-e munkája, lakása, milyen az egészségi állapota, kiderítik, egyedülálló-e vagy házas. A bejegyzett élettársi kapcsolat kizáró ok, ami – lássuk be – elég abszurd. Aztán el kell végezni egy néhány órás tanfolyamot.
MN: Ez hasznosnak bizonyult?
PV: Mit mondjak? Jobb lett volna, ha egy kicsit kevesebb szó esik arról, milyen nehéz lesz a kamaszkor, elvégre nem kamaszokat fogadunk örökbe, hanem kisgyerekeket. Jó lett volna, ha nem hangsúlyozzák annyira, hogy 2 éves kor feletti gyereket örökbe fogadni eleve halálra ítélt vállalkozás. Maga a TEGYESZ is azt hirdeti, hogy a 2 évnél idősebb gyerekek már annyira gázosak, hogy sosem fognak kötődni, csak a gond lesz velük.
MN: Ha jól értem, a tanfolyam arról szólt, hogy le akarták beszélni önöket az örökbefogadásról.
PV: Mint ahogy azt is nagyon hangsúlyozták, hogy ha nem teszünk származási megkötéseket, hihetetlen nehézségekkel kell szembenéznünk. Az a szó persze egyetlenegyszer sem hangzott el, hogy cigány. Csak az, hogy vajon meg tudjuk-e majd védeni a más származású gyereket a világtól. De akárhogy próbálkoztak, nem tudtak megijeszteni.
MN: Miért nem?
PV: Mert nem puszta érzelmi fellángolásból ugrottam bele a dologba. Amikor elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk, alaposan utánajártam, hogy is megy ez. És hamar világossá vált, hogy nem grófnők és professzorok leszármazottai kerülnek állami gondozásba, hanem főként generációk óta mélyszegénységben élő, lecsúszott, hajléktalan, egészségileg és mentálisan nagyon rossz állapotban lévő emberek gyerekei. Amikor arra is ráeszméltem, hogy rengeteg 3 év fölötti gyerek él állami gondozásban – oké, ma már nevelőszülőknél –, akiknek minimális az esélyük a családba kerülésre, akkor rájöttem, hogy számomra nem az életkor a lényeg. Le tudok mondani arról, hogy a karomban tartsak egy kisbabát, aki rám függeszti a tekintetét, mert legelsősorban családot szeretnék. És ha így van, miért ne fordulhatnék azok felé a gyerekek felé, akiknek a háta mögött már iszonyatos kalandok vannak, akik elfelejtődtek, akiket ide-oda dobáltak? Az ember szülhet is egy gyereket, és aztán végigkínlódhatja az egész kamaszkorát, nem?
MN: A különbség az, hogy ha a vér szerinti gyerekünknek problémás a kamaszkora, akkor biztosak lehetünk benne, hogy mi szúrtunk el valamit kiskorában. Az „elég jó” szülő ilyenkor tükörbe néz, önnek viszont fantomokkal kell majd megküzdenie.
PV: Végül is ez az én könnyebbségem. Nekem nem kell azon agyalni, hogy ha 8 hónaposan nem hagytam volna öt percig sírni, vagy ha nem adtam volna be 2 évesen a bölcsibe, akkor most minden másképp lenne. Persze ha arra gondolok, hogy valahol, valamikor a múltban sír a kisfiam, és nem segít rajta senki, az iszonyatosan fáj. De szerencsére nincs időm ilyesmiken merengeni, mert túl sok tennivaló akad a hétköznapokban.
MN: A blogírásra mégis szánt időt a legsűrűbb időszakokban is. Miért tartotta fontosnak, hogy megossza a történetüket másokkal?
PV: Azért kezdtem el írni a blogot, mert nagyon sok hezitálóval találkoztam, akik vágytak rá, hogy akár idősebb gyereket is örökbe fogadjanak, de tele voltak félelemmel. Azt gondoltam, ha beszámolok a hétköznapjainkról, ki fog derülni, hogy a nehézségek nem abból fakadnak, hogy a gyerekek 4–5–6 évesen kerültek hozzánk, hanem abból, hogy gyereket nevelni tök nehéz. Mindenkinek azt mondom, aki örökbefogadáson gondolkodik: ha el tudja képzelni, hogy keddről szerdára lesz egy 4 éves gyereke, akkor vágjon bele.
MN: Ön szerint a cigány gyerekek örökbefogadásától való ódzkodás rasszizmusból fakad, vagy abból a félelemből, amit a TEGYESZ is sugallt, tehát hogy nehéz lesz megküzdeni az előítéletekkel?
PV: Szerintem ez az érvelés csak álca. Azt lehet mondani: nekem nincs problémám azzal, hogy cigány, de hát mit fognak szólni a szomszédok, az iskolatársak? Tőlem is kérdezték már, hogy: nem félünk? Most ugyan édesek, aranyosak, de lehet, hogy később kijön belőlük. Mi is? Az én nagylányom is járt kukoricát lopni a nevelőszülővel. Honnan tudta volna négyévesen, hogy az nem helyes? Nem erkölcsi kőtáblákkal a kezünkben születünk. Ha a felnőtt, akinek a gondjaira vagyunk bízva, kukoricát lop, akkor számunkra ez lesz az élet rendje.
MN: Mennyire téma a családban a gyerekek származása? Foglalkoztatja őket a cigányságuk?
PV: Most éppen nem, de ez nagyon hullámzó. Egyébként úgy érzem, ezzel is nagyon óvatosnak kell lenni. Ma már természetes dolog, hogy az ember az örökbe fogadott cigány gyerekével tisztázza a származását, és megerősíti abban, hogy ezzel nincs semmi gond, sőt ez olyasmi, amire akár büszke is lehet. Csakhogy én nem tudok cigány identitást adni a gyerekeimnek, ha egyszer én magam nem vagyok cigány. Úgy érzem, ha túl nagy hangsúlyt fektetünk a származásra, akkor elkezdjük kiélezni a köztünk lévő különbségeket. A fiam már megkérdezte tőlem, hogy oké, ő cigány származású, de akkor én milyen vagyok? Most mit mondjak erre? Hogy magyar? De hát ő is az! Feleslegesnek érzem a különbségek hangsúlyozását, miközben épp az a cél, hogy összeforrjunk, hogy egy családnak érezzük magunkat.
MN: A külvilág érezteti a gyerekekkel, hogy ők mások?
PV: A fiamat már az óvodában lecigányozták. Nem is tudta, hogy az micsoda, mert a gyerekotthonban ez nem volt téma. Úgyhogy megpróbáltuk elmagyarázni neki. Ennél többet nem tudunk tenni, és szerintem nem is kell. Az más kérdés, hogy szuper lenne, ha cigány családok is fogadnának örökbe cigány gyerekeket, de ez sajnos egyelőre elég ritka.
MN: Nem érzi szükségét annak, hogy jobban kímélje őket, amiért nehéz terheket cipelnek magukkal?
PV: Nem ez határozza meg a kapcsolatunkat. Sőt, az is előfordult már, hogy dühömben olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Csabának volt egy korszaka, amikor alig akart enni, és mindent leszólt, amit főztem. Akkor egyszer kicsúszott a számon egy nagyon vacak mondat: „Édes fiam, akkor főzzenek inkább a gyerekotthonban neked!”
MN: Hogyan reagált rá?
PV: Nem igazán rázta meg. Van már közöttünk olyan érzelmi biztonság, hogy egy ilyen baki beleférjen. Persze bocsánatot kellett kérnem tőle, és beismerni, hogy bunkó voltam. De visszatérve a kímélésre, azért az, hogy nem adtam őket állami iskolába, arról szól, hogy nem mertem kitenni őket akkora nyomásnak. Szerettem volna tudni, mi történik velük az iskolában, jobban jelen akartam lenni az iskolai életben, személyes kapcsolatban lenni az osztálytanítóval, és erre a Waldorfban van lehetőség.
MN: Az örökbefogadók sokszor attól is félnek, hogy a nehéz sorsú gyerekek többsége mentálisan is elmarad a többiek mögött.
PV: Hát igen, ez a kisebbik lányom esetében egyértelműen így van. El tudta kezdeni az iskolát 7 évesen, de nagyjából kétéves lemaradásban van egy jó családból származó 7 éveshez képest. Ez a különbség 10 éves korában még biztos fel fog tűnni, de 22 évesen már senki sem fogja azt mondani, hogy jaj, úgy viselkedik, mint egy 20 éves. Mind a három gyerekem nehéz eset, de ha körülnézek a kortársaik között, akkor azt látom, hogy a többi gyerek is az. Mind hangos, mind neveletlen, mindnek fáradtak a szülei. Nem vagyok jobban elnyűve, mint más háromgyerekes anya. Persze a mi történetünkben van egy hiány, egy bármikor előhúzható szomorúság, hogy nem lehettem ott velük, amikor szükségük lett volna rám.
MN: Kapnak valamilyen támogatást a gyerekek fejlesztéséhez, pszichológiai megsegítéséhez?
PV: Az örökbefogadóknak nem jár semmilyen extra támogatás azonkívül, hogy létezik egy féléves örökbefogadói gyes. Ma már rengeteg jó lehetőség van arra, hogy a nehézségekkel küzdő gyerekeken segíteni lehessen. Csakhogy ehhez nagyon sok idő és pénz kell. Három gyerekkel magániskola mellett ez megoldhatatlan. Pedig biztos, hogy a kamaszkorukat is meg kell majd támogatni valamilyen pszichológiai segítséggel. Nem készülök rá, de számítok arra, hogy nehéz kamaszkoruk lesz. Lehet, hogy nagyon dühösek lesznek az egész életre, és ezzel együtt ránk is. Lehet, hogy a kisebbik lányom soha nem fogja megbocsátani, hogy elszakítottuk a nevelőanyjától. Úgy tettük be az autóba, hogy keze-lába az ajtónak feszült. Ezt nem lehet megbocsátani. De talán meg fogja érteni, hogy nem volt más lehetőség. Hiszek benne, hogy bármi történik is, vissza fogunk találni ehhez a mostani állapothoz. Ahhoz, hogy jó együtt lenni.
