A szerző (mert hát minden posztmodern huncutság ellenére mégiscsak létezne) nem pusztán elmondana valamit, hanem – a posztmodernt javarészt zárójelező mainstream magyar próza törekvéseivel szemben – küzd annak a nyelvnek a megtalálásáért, melyen saját témáját képes megszólaltatni. Hogy hová fordul nyelvi inspirációért, esete válogatja. Totth Benedek számára a nyelvi mintát – ez első regényének kritikáiból is kiderülhetett már – elsősorban a kortárs amerikai irodalom általa is fordított alkotói: McCarthy, Palahniuk, Denis Johnson jelentik, vagy Ellis (a Holtverseny esetében), illetve Tim O’Brien, akitől Az utolsó utáni háború egyik, a háború „igazságának” „ocsmányságáról és gonoszságáról” szóló mottója származik.
Totth Benedek ügyes epigon – gondolhatnánk. Hiszen a helyi történeteket csak össze kell gyűjteni (ahogyan Palahniuk teszi), el kell mondani Bret Easton Ellis korai szövegeinek (a késői életműben visszatérő) modorában, és máris megkapjuk a Holtversenyt – a kaposvári Nullánál is kevesebbet. A szerző életkori sajátosságainak megfelelően el kell tulajdonítani McCarthy szorongását Az útból (fiú helyett mondjunk testvért), hozzáadni egy kis O’Brient és Johnsont, csipetnyi Palahniukot, ’56-os reminiszcenciákat és némi zombiapokalipszist, s mindjárt – mondhatni – teljes fegyverzetben áll előttünk Az utolsó utáni háború. Vagyis Totth Benedek receptje meglehetősen egyszerű, bárki utánacsinálhatná.
Persze csak azután, hogy lefordított két-két McCarthy-, Palahniuk-, Huxley- és Banks-regényt. Ezek a tapasztalatok ugyanis nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki olyan szinten és minőségben írjon, mint Az utolsó utáni háború háborús regényhez, hát még posztapokaliptikus fikcióhoz igencsak fiatal szerzője. Mert hát ettől az egyébként fordítások hosszú során keresztül elsajátított, megteremtett és kiérlelt nyelvtől, a fordítások elkészítése során elvégzett munkától lesz Totth Benedek az, aki: a fiatal kortárs magyar irodalom egyik legtehetségesebb és tehetségét jól kamatoztató szerzője. A Holtverseny esetében a felnőtté válás történetén áteső névtelen elbeszélő által képviselt, látszólag könnyed és flegma rétegnyelviség Az utolsó utáni háborúban egzisztenciálisan tovább mélyül: immár nem a kisvárosi újgazdag kamaszoknak A Legyek Ura urbánus változatába illő kegyetlenkedéseit kell tudnia megérzékítenie (melyhez Totth bőségesen használhat életrajzi adalékokat), de olyan helyzetet visz színre, melyet a szerző legfeljebb olvasmányélményeiből és saját képzeletéből meríthet. A témából adódóan a legkisebb részlet is kizökkentheti az olvasót, hiszen keresve sem találni ócskább regényötletet, hogy Magyarország területén az egykori nagyhatalmak – Oroszország és az Egyesült Államok – hadseregének maradékai, a sugárfertőzöttek és közelebbről meg nem határozott szabadcsapatok vívnak egymással teljesen kilátástalan és célját vesztett küzdelmet; hogy egy kamasz fiú az ostromlott városból eltűnt öccse keresésére indul egy sebesült amerikai katona segítségével stb.
A nyilvánvaló (amerikai) irodalmi kontextus mellett azt is fontos megjegyezni, hogy már a Holtverseny története sem csak más irodalmi narratívákkal szemben állta a nagyon is élő versenyben a sarat, de Hollywood műfaji filmjeinek özönével, az aranykorukat élő televíziós sorozatokkal és videojátékokkal szemben is. Ez Az utolsó utáni háborúra, ha lehet, még fokozottabban igaz. A siker ebben az esetben még inkább az elbeszélői nyelv működésének, a szerzői képzelőerő hatékonyságának, illetve az egzisztenciális értelemben vett szorongás hitelességének, az olvasói immerzió megteremtésének a kérdése. Talán csak néhány ponton zökkentenek ki a történet fordulatai, elsősorban Jimmy indokolatlan eltűnése és felbukkanása, a fiatalabb testvérre való rátalálás valószínűtlen esetlegességei. Ám ettől eltekintve minden fronton dicséret illeti a szerzőt. Nyelve finom, az élő és élettelen áttűnéseire érzékeny, már-már a például Bret Easton Ellisnél megfigyelhető irodalmi tromp l’œilként működő megszemélyesítésekkel körültekintően átszőtt. Az apró részletek kidolgozottsága, metaforikus tömörséggel megragadott, lényeglátó tálalása szinte végig egyenletes. A különböző nyelvi regiszterek zavartalan egymásba fűzése pedig az egymást váltogató, egymásba olvadó „valóságos” és „álomjeleneken” keresztül is szépen ki van tartva a szövegben, s így a szorongás átragad és elmélyül, ahogy az ember egyre beljebb kerül és elvész a háború világában. Ahogyan Totth fordítóként mindig jó helyen hallotta Cormac McCarthy mondataiban a vessző helyét, úgy ezek az ő szövegében is majdnem mindig jó helyen vannak.
Az, hogy Az utolsó utáni háború apró döccenőivel együtt is kiváló regény, azt mutatja, hogy Totth átugrotta az „egykönyves szerző” gátját, és immár nemcsak fordítóként köszönthetjük személyében az angol nyelvű irodalmak avatott tolmácsolóját, hanem prózaíróként is. Ebben az esetben előbbi volt az utóbbi előfeltétele. Lett egy kiváló kortárs amerikai prózaírónk, aki történetesen magyar.
Magvető, 2017, 260 oldal, 3499 Ft
