Miközben mindaz, amivel Dunajcsik Mátyás az utóbbi időkben tudhatóan foglalkozott (hogy írt Proustról, Thomas Mannról, Nádasról, Sebaldról, Szerb Antalról, vagy hogy lefordította Robbe-Grillet Érzelmes regényét), letagadhatatlan nyomot hagyott második kötetén, az alapvetően mégis ott folytatódik, ahol az előző (Repülési kézikönyv, 2007; kritikánk róla itt) véget ért. Annak utolsó novellája a posztmodern megelőzöttségtudatot kapcsolta össze a blogok és a szerelmes regények szenvelgésével – mintha ebből a kapcsolatból születtek volna a Balbec Beach szövegei is. Dunajcsikot leginkább az érdekli, hogyan csordul túl a művészet a könyvek lapjain, és lép be szereplői magánéletébe: az Apám könyvtára című novellában egy elmegyógyintézet ápoltjai változnak át az olvasás hatására egy-egy irodalmi szereplővé; a Szerb Anta megkísértése címűben pedig a címszereplő egyetemista lány teszi magáévá Szerb Antal személyiségét, majd ismétli meg saját életében egyik novellájának történetét.
De ahogy az talán ennyiből is látszik, az élet, amelybe a művészet belép, maga is hangsúlyosan művészet: stilizált, toposzokból és reminiszcenciákból felépített világ. A leggondosabban kidolgozott ilyen szempontból A láthatatlan Budapest: átvesz Esterházy Hahn-Hahn grófnőjéből egy anekdotát, majd köré ír egy parodisztikus detektívregény-imitációt; de sokkalta jobban is érdekli a hagyományokkal való játék, mint hogy a történet maga hihető lesz-e. És a kötet végig megköveteli, hogy egyszerűen elfogadjuk, a dolgok úgy történnek, ahogy már az az irodalomban lenni szokott: a felolvasóestünkön véletlenül úgyis felbukkan végül rég látott szerelmünk, velencei nagybácsinkba évtizedek óta szerelmes a szemben lakó morfinista grófnő, ha pedig Szerb Antal könyvéhez írunk utószót, pont van egy Szerb An(i)ta nevű Szerb Antal-mániás barátunk.
És bár az sem lenne rossz, ha egyszer már valaki mondjuk valószerű egyetemisták identitásmintáiról próbálna írni – a kimódoltságból adódó egzisztenciális súlytalanság nyilvánvalóan nem hiba vagy hiány, hanem az alapvető működésmód itt. Szerb Antal szóba hozása azért is jogos, mert a vele kapcsolatban gyakran emlegetett bölcsészlektűr elég találó meghatározásnak tűnhet: mesevilág olyan olvasóknak, akik nem rettennek meg attól, hogy annak építőelemei között Proust vagy Nam June Paik művei is ott vannak. És csak akkor kezd a kötet kevésbé működni, amikor mégis komoly dolgokat próbál véghezvinni, minélfogva a könnyedség sokszor hiteltelenséggé válik. Az Elefánt például a kortárs művészet, az emberi test és a morál komplex összefüggésrendszeréről próbál kérdéseket feltenni – de egy léleklátó kisfiú felléptetése és az ezáltal sugallt primitív test-lélek dualizmus végül visszaszorítja a szöveget a következmények nélküli fantázia területére. A Szex és irodalom pedig egy feszültségtelinek beállított, de lélektanilag elég elnagyoltan kidolgozott beszélgetésbe tördel be egy irodalomelméleti tanulmányt, ami így esszének sekélyes, történetnek nehezen hihető lesz. A Plinio Ávila rajzaival illusztrált Berlin alatt a föld, egy apját gyászoló festő monológja viszont abszolút kivétel, amely eszköztelen személyességével kilóg (de ki is emelkedik) a kötetből.
A Balbec Beach olvasása összességében azonban kellemes élmény – és csak segít, ha a szövegek könnyedségét az olvasó is némi nagyvonalúsággal viszonozza. És még kellemesebb is lehetne, ha a szerző mondjuk nem akarná rögtön és indokolatlanul szóba hozni Petrit, ha a macska egy napsütötte sávban fekszik, kigyomlált volna néhány következetlenséget (A láthatatlan Budapestben például az elbeszélőt főnöke ajánlja be Emma nevű kuncsaftjához, aki azután meglepődik azon, hogy az hol dolgozik), és nem írna olyan slamposságokat, hogy „tudta, hogy bizonyos esetekben többet enged látni belőlük [a démonaiból], mint amennyit a józan önvédelem megkövetelne”, vagy hogy „a tangó az egyetlen olyan tánc, amit még halálom előtt meg akarok tanulni” – egy ennyire az irodalom bűvöletében élő szövegben ezek kiábrándítóbban hatnak a szokásosnál.
Libri, 2012, 264 oldal, 2990 Ft
