Korán kezdte az életet, korán is fejezte be. 17 évesen már bevitték a rendőrségre baloldali akciózás miatt, 18 évesen Berlinben tanult újságírást, egy évvel később pedig egy fotóügynökség Koppenhágába küldte, hogy lefotózza Trockijt. Utána Párizs - szerelem, megélhetési gondok, aztán a névváltoztatás: Friedmann Endréből Robert Capa lett, majd rövid időn belül, a spanyol polgárháborúban készült felvételeitől kezdve minden idők egyik legnagyobb fotóriportere. 41 éves volt, amikor Vietnamban, az indokínai háborúban aknára lépett. Pár perccel a halála előtt még fényképezett.
II. világháborús visszaemlékezéseit nem író barátai (Hemingway, Steinbeck), és nem is egyik utolsó szerelme (Ingrid Bergman) unszolására, hanem eredetileg hollywoodi megbízás alapján, egy majdani filmforgatókönyv alapanyagaként kezdte írni. Aztán kiadói szerződés lett a dologból, valamint némi írói kínlódás, viaskodás a határidővel.
Ez éppenséggel nem látszik a szövegen: könnyed, játékosan derűs, komoly mennyiségű öniróniával megfejelt, kifejezetten szórakoztató olvasmány, pedig a történet - Capa haditudósítói története - jelentős részben a legélesebb harctéri helyzetekben, megsebesülő, eleső katonák között játszódik. Hozzájuk képest az ő helyzete természetesen kivételezett, hiszen akkor húzódhat hátra a tűzvonalból, amikor csak akar. Nem akar, mert "ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel", ahogy egyre-másra idézik tőle. És ahogy a fél évszázada készült képeiből mindmáig sugárzik ez a közelség, a kíváncsiság, a mindebből fakadó meghitt közvetlenség, amely mintegy felülírja a borzalmakat, a könyvben is ott van ugyanez: a jelenlét frissessége. A jelenidejűség, amely minden apró tapasztalatát, megfigyelését kézzelfoghatóvá teszi. A legkevésbé talán meglehetős távolságtartással rögzített érzéseit, pedig az európai hadszíntereken töltött évek történetét egy meg-megszakadó, olykor halványan előtűnő szerelmi szál is átszövi. Ezt azonban háttérbe szorítja a hivatás (a kaland-, a becsvágy?) erősebb sodrása - pedig tudjuk, hogy szenvedélyes nőcsábász volt.
Mindenütt ott akart lenni, és mindenütt szerét tudta ejteni egy-egy kiadósabb italozásnak. Tucatszám ürülnek a whiskys, konyakos, calvadosos üvegek a könyv lapjain. Az olyan rettenetes helyzetekben is, mint a normandiai partraszállás, megmaradt abszolút civilnek, anélkül, hogy hivalkodni akart volna ezzel. Végezte a dolgát, a háborút tényként, munkája terepeként fogta föl. A kötetet illusztráló képeinek tömege is erről tanúskodik: ott akart lenni, ott volt mindenütt. Egy-egy sztorija történelmi izgalmakat is kínál, például az, amelyben leírja több tucat, a németek ellen harcoló spanyol polgárháborús menekült tragikus kudarccal végződő behatolását a hazai területre.
Az írás könnyedsége, amely még a leggyilkosabb vágóhídi jelenetek leírásában is ott lebeg, nem valami utólagos, hányaveti hetykéskedést takar, még csak nem is azt, hogy "ezt a poklot csak így lehet elviselni", hanem inkább valami mélységes idegenkedést mindenféle pátosztól, amit a hátországban bőven adagolt a propaganda. A kényszerű gyilkolás szüneteiben a fronton is az élet az, ami zajlik, az idő az, ami telik.
Park Könyvkiadó, 2006, 271 oldal, 4900 Ft
