„Ugyanazt a tahóságot mondják és követik el állandóan”

  • narancs.hu
  • 2017. október 18.

Könyv

Tizennégy év után jelenik meg újra verseskötete, de a felháborodás és az émely múzsái az eltelt időben sem hallgattak. Mostanra megunta, hogy közéletről írjon, ezért mi is inkább Dumpf Endre kórházi költészetéről, a nemzedéki nyelvről beszélgettünk vele.

„Magyar Narancs: Tartott tőle, hogy a politizálás miatt nem marad elég ereje vagy tehetsége arra, hogy tisztán irodalommal foglalkozzon?

Parti Nagy Lajos: Attól nem tartottam, hogy tehetségem ne maradna rá. Attól inkább, hogy eszi a munkaidőmet, a lelkemet. Nagy könnyebbség volt, mikor eldöntöttem magamban, hogy a 2014-es választások után, akármi történik, abbahagyom a Magyar Meséket. Persze ezt a műformát én találtam ki, senki nem kényszerített, a megélhetéshez pedig végképp nem volt köze. A legfőbb ok, hogy már csak ismételni tudtam volna magam. Minden stikli, gazemberség, amiről szólnak e magyabszurdok, ugyanarra a srófra jár: ha hatalom van, minden van, pénz, befolyás, helikopter, kreált ellenség, hülyített és hülyíthető nép.

false

MN: A héten beszélgettem karikaturistákkal, ők is azt mondták, kreatív szempontból az a legnehezebb a munkájukban, hogy a politikusok csinálnak valami eszement dolgot, aztán két héttel később megcsinálják megint. Ugyanazt a rajzot vagy poént viszont nem érdemes leadni újra.

PNL: Hát igen, ezek a nem túl bárdolt diktatúrák az ismétlésre épülnek. Ugyanazt a tahóságot mondják és követik el állandóan, míg sokadszorra a célközönség azt gondolja, ebben semmi ciki nincs, ablakot betörni, kerekeket kiszúrni nem kell félnetek. Sőt, mindez Európa megvédéséhez tartozik. Ha szatírát írsz, karikírozod penetráns jelenségek bizonyos vonásait. De amikor egy rezsim saját maga válik önnön paródiájává, ebben a műformában, tenyérnyi helyen, nemigen tudsz róla újat mondani.”

Az interjú teljes változatát a csütörtöki Magyar Narancsban találja, „Meggagyisodik az egymillió forintos öltöny” címmel!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.