Kőrizs Imre

„Semmi se történt”

Heltai Jenő versei

Könyv

Heltai Jenő olyan sokáig élt, hogy – a tíz évvel még őt is túlélő Gellért Oszkár, a Nyugat egykori szerkesztője szavaival – „azt már meg kell magyarázni”. Hát, tessék: 1871-ben született, vagyis már tudott olvasni, amikor Arany a Tengeri-hántást írta, és amikor 70 éve, 1957-ben meghalt, Tandori már leérettségizett.

Sokoldalú író volt, és a sokoldalúság hátránya, hogy az egyik műfaj árnyékot vet a másikra: nem látni az erdőtől a fákat. Emlékezetét leginkább a színdarabjai tartották fenn, például A néma levente, amely – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – mintha egy szavakból épült Halászbástya lenne: akár róla is elmondhatta volna Szerb Antal, hogy „giccs, de gyönyörű”. Olykor, bár ma már egyre ritkábban, regényei és novellái is megjelennek, verseit viszont teljesen elfelejtették, szinte csak ezt az egy strófát idézgetik tőle: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / – Minek tagadjam gyöngeségem – / Kegyedhez írtam, kis Kató.”

 

„Irtóztatóan elbutultam”

A modern líra egyik előfutárává éppen ez a felületességig menő könnyedsége teszi. Annyira, hogy Ady Versek című első, 1899-es kötetének számtalan darabja feltűnés nélkül feltűnhetne Heltai 1892-ben megjelent, Modern dalok című kötetének lapjain is. A következő sorokról példádul nehéz megmondani, hogy melyiket melyikük írta: „Elmúlt a régi, tiszta vágy, / Amellyel egykor környezélek. / Epesztő, forró, balga láz / Égető lángja sorvaszt érted”; „Emlékszik az arany napokra, / Ugye, emlékszik, édesem? / A lugas árnya enyhén fedett be / S ott üldögéltünk kettesen / Irtózatos szerelmesen”; „A multak álmán, balgaságán / Nevetni hogy tudsz, édesem?… / Feledheted a régi álmot, / De ne gúnyold ki sohasem”; „Kávéházi sarokasztal, / Körülüljük szépen. / Így szoktuk ezt minden este, / Így szoktuk azt négyen.” (A megfejtés: mind Ady-idézet.)

Ady aztán új irányba fordult, de ettől a hangjától nem szabadult könnyen. A Hortobágy poétájában például ezt írja: „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. // De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.” Ez még egy kicsit Heltai Jenőnek Arany és Petőfi népiességén iskolázott hangja. „Gondoltam én is szépre, nagyra” – írta Heltai is, bár neki nincs küldetéstudata, úgyhogy ő csak legyint az egészre: „De hajh! a sors másként akarta.” A szépségről persze Csavargó című verse tanúsága szerint ő sem mond le, de a nagyság helyett az ő becsvágya más: „De addig élni... élni, élni! / Különbül, mint a többi bamba! / Legyen övék a csönd, a béke, / Én mosolyogva, fütyörészve / Megyek a szép bizonytalanba…”

Nem kell hozzá különösebb érzéketlenség, hogy úgy érezhessük, Heltai pályája a könnyű (de ki mondja, hogy attól még nem valódi!) sikerek vonzásában formálódott. Nemcsak az Itt az idő című utolsó töredéke tanúsítja, hogy ezzel maga is tisztában lehetett: „Egy füstbement … pálya / Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája”, hanem a már érett Heltai verseiben is gyakran található olyan utalás a ki nem bontakoztatott tehetségre, mint a Megkésett dalnak ez a részlete: „Bár egykor mást igért a múltam, / Irtóztatóan elbutultam / … / Ó, bár eljönne még a múzsa, / Gyér fürteim hogy koszorúzza / És megcsókolja homlokom!... / De már nem tudja, hol lakom.” Aki a pillanatnak él, és nem látja tisztán a távlatokat, nem érzi a távlatok vonzását, vagy nem képes engedelmeskedni ennek a vonzásnak, attól még létrehozhat jelentős verseket, de ehhez vagy ironikusabb, vagy elégikusabb költői alkatra van szükség.

 

Elérhetetlen nőkhöz

Ezt az elégikus hangot néhány kései, mesélgetősebb vers hozza meg, amelyek – érthetően – költőjük legkevésbé dalszerű darabjai. A műfaj legszebb példája talán az Este. A vers egyes szám második személyű megszólítottja lefekvés előtt kipakolja a zsebeit, amelyek a bennük lévő, komikus részletességgel leltározott apróságok tömegét leszámítva voltaképpen üresek: „De sok minden is van az ember zsebében, / Mikor nincs benne semmi”.

Az olvasó megszólításával – vagy ez önmegszólítás? – a vers rögtön a dolgok közepébe vág: „Zsúfolt zsebedből este kirakod / A limlomot, mely nélkül élni nem tudsz”. Ezután jön a felsorolás: „Az aprópénzt, a kulcsokat, a fésűt, / A kést, az aranyórát (hogyha van), / Angol pipádat, az ütött-kopott / Bús pléhdobozt a maradék dohánnyal, / A töltőtollat, gyufaskatulyát, / Az ócska tárcát, a rongyos noteszt, / Melybe lejáró váltók dátumát / S elérhetetlen nők nevét irod be”. A leltározás elégikus hangvételét alig, bár éppen eléggé enyhíti a „(hogyha van)” közbevetése, hogy aztán a noteszhez, pontosabban a benne szereplő nők nevéhez fűzött megjegyzés – „Azzal a huncut elhatározással, / Hogy rendre-sorra meghódítod őket” – iróniává oldja a melankóliát.

A kényelmes, pepecselő bevezetés után a második szakasz nagyobb levegővétellel, egy távlatosabban kidolgozott metaforával kezdődik: „Mint kikötőben hosszú út után / A befutott hajó kirakja terhét: / Bús csónakos, reménytelen szobádnak / Magányos partján kirakod te is.” A melankóliának ezt a képzetét a folytatás – „Tapogatózol. Van még valamid, / Amit kirakhatsz átkozott zsebedből?” – és a látszólag költői kérdésre kiábrándítóan prózai józansággal csap le a válasz: „Van. Hogyne volna. Kis bajuszkeféd.”

A vers hangja ezzel olyan hirtelen vált át elégikusból ironikusba, ami egy csapásra ellehetetlenít minden ellágyulást. Ez annál is érdekesebb, mert most megint – és ezen a ponton már inkább váratlanul –, újabb felsorolás következik, amely az első szakaszénál nem is feltétlenül humorosabb, de az egésznek ez az időhúzós jellege mégis komikussá teszi – „Két pápaszem, lerongyolt, ócska tokban, / Az egyik olvasásra és a másik / Arra csupán, hogy nézz… nézz és ne láss. / Ezüst szelence, benne kis cukorka / A nikotin üdítő mérge ellen / Vagy cukor ellen egy szem szacharin…”

És csak ekkor, a huszonnyolcadik sorban hangzik el a tömör kijelentés: „Este van.” Csak ekkor derül ki, hogy a vers a csodáról szól, mert csak az segíthet abban, hogy ez a zsebeit ürítő alak másnap boldogan, vagyis – mint a következő sorok önfeledt aprólékossággal részletezik – gazdagon, tekintélyesen és hódítóan ébredjen. Csakhogy persze a csoda reggel sem jön: az egyetlen vigaszt és reményt megint a következő nap jelenti.

A vers itt akár véget is érhetne. De a költő újabb levegőt vesz, és azzal visszatér a kiürített zsebekhez, amelyekbe a vers megszólítottja most visszapakolja „a semmit, ami kidagasztja”.

És ekkor megint befejeződhetne a vers, de a költő e helyett a mindenkori ma pillanatáról egyetlen mozdulattal az egész élet panorámájára állítja át a fókuszt: „Csak berakod, és kirakod, szegény, te! / Két rakodás között elmúlt a nap. / Két rakodás között elmúlt az élet”. Ekkor mégsem valami csattanó vagy kegyelemdöfés következik, hanem a maga parlandójában addig is nagyon feszes szerkezetű vers szinte kilyukadt strandlabdaként enged le, mert kicsit csonkának ható, az addigiaknál egy szótaggal rövidebb utolsó sora – mintha hagyna a tüdőben egy kis levegőt, ami viszont már semmire sem elég –, így szól: „A csoda nem jön és te elmégy.”

 

Fiatalabbak tanítványa

Az öreg Heltai ezt a ráérős részletezőségében is mélységesen meghatott versbeszédet a Nyugat olyan, nála jóval fiatalabb költőitől tanulta, mint a Hajnali részegség Kosztolányija, a Néked szól Szép Ernője vagy a Mindszenti litánia Karinthyja, akik ekkor már túl voltak költői életművük delén – ha még éltek egyáltalán.

A kései verseknek ebben az összesen négy-öt darabot számláló sorában különös példány a Vén pad című. „Kis tér Budán. Parányi régi házak” – ez is messziről közelíti meg a témáját, mert sokáig úgy tűnik, mintha tényleg egy kis budai téren álló pad lenne a főhős. A lassan folyó tizenhat soros első szakaszban még emberek sincsenek, csak hársfák bólogatnak: „Megbízható örök helyeslők / Egy tépelődő, fölkavart világban”, amelyek „mint lomha, nagy kérődzők állnak”.

Aztán így folytatja: „és / Közömbös lombjukat kinyujtják / Egy-egy ütött-kopott vén pad fölé” – amivel a vers a korábbi magasság után már-már a közhelyek szintjére ereszkedik, hogy aztán a pad váratlan megszemélyesítésével ismét fellendüljön: „Amely – unatkozó, elkorhadt naplopó – / Fásultan üldögél mohos tövükben.” Mert a pad, ez a tárgyként elkorhadt és élőlényként naplopó létforma itt olyan kentaurszerűségben tűnik fel, mint A 111-es című Heltai-regényben a megrögzött kártyások, akik „csak derékig emberek, alul székben végződnek”.

A második szakasz, mintha csak a múltba révedő költő váratlanul megropogtatná öreg ízületeit, szeszélyesen rímelő sorokba vált, a végén már ezekkel a fiatal Heltait idézően könnyed rímekkel: „Szú és idő lukat rágott belé, / Betűt hasított húsába a bicska, / Évszámot és nevet, szívet, nyilat. / Itt ültek együtt Jancsi és Juliska, / Itt csókolóztak, álmodozva ébren, / Ezerkilencszázhúsz szeptemberében.” Itt persze új lélegzet következik: „Most egy magányos ember jön”. És nem is gondolnánk, hogy ezzel a figurával, egy „csendes öregúr”-ral érkezik meg az igazi főhős, a szerelem.

A szivarozó öreg ismerősnek találja a padot, és rájön, nemrég – „ötven éve” – ült már rajta, egy lányra várva. A lány, mint az Estében a csoda, persze nem jött el. Ekkor az öregúr valami zajt hall, talán cipőkopogást: „Most jön talán.” A komolytalan befejezés, amely minden, csak nem csattanó, kimondottan nyitva hagyja a verset, de nem abban az értelemben, hogy nem tudjuk, mi fog történni, hanem mert nem jelent igazi lezárást.

De ez a lebegtetett vagy inkább babrálva leejtett befejezés nem számít, mert amiért a verset érdemes volt megírni, az néhány sorral feljebb olvasható, igaz, komótosan kitérős, ismételni is ráérő bevezetés után: „Akkor húszéves volt. (Ő volt húszéves, / A pad, a pad vén pad volt akkor is már!) / Ő volt húsz­éves! Egy leányra várt”. Húszévesen egy lányra várni: ennél banálisabb helyzetet még Heltai-versben is nehéz elképzelni, annál érdekesebb, hogy erről a szintről hirtelen most is hova emelkedik a vers: „Várt-várt soká. Soká? Egy óra sok? / A hónap és az év sok? Ötven év sok?”

Innen nehéz folytatni, Heltai is látszólag újrakezdi, mert a vers első sorai térnek vissza: „Kis tér Budán, parányi régi házak... / Titokfedő kapuk, rejtelmes ablakok, / Melyek sosem törődnek azzal, / Ami a téren történik...” De a vers itt kurtán elágazik az elején olvasottaktól: „A téren / Semmi se történt.” Ezt a semmit pedig már ismerjük: ez az a valami, ami kidagasztja a tulajdonképpen üres zsebet, ez a semmi az, ami ötven éve alatt a téren történt, ami nem volt se több, se kevesebb, mint a csak pillanataiban megragadni próbált élet.

Neked ajánljuk