Unokákra maradt ez a szerszám

Kun Miklós történész, kremlinológus pályaképe

  • Sándor Tivadar
  • 2006. január 12.

Könyv

Magyarország vitathatatlanul első számú médiatörténésze, a HírTv műsorának állócsillaga, a szovjet és posztszovjet kérdések örökös szakértője. Az idén hatvanéves Kun Miklós sikerekben és pálfordulatokban gazdag pályafutását tárjuk most olvasóink elé.

Kun Miklós a Szovjetunióban látta meg a napvilágot 1946-ban. Családja, amely ekkor már majd' negyedszázada itt élt, súlyosan megsínylette a szovjet állam vendégszeretetét: az oly sokat emlegetett nagyapa, Kun Béla még a harmincas évek végén a sztálini terror áldozata lett, s a família több más tagja is hosszú esztendőkre börtönbe került. A kis Miklós nevelésében oroszlánszerepet játszó nagyanya, Kun Béláné (született Gál Irén) ugyancsak megjárta a börtönt, ámde a személyét és hozzátartozóit sújtó drasztikus törvénytelenségek csöppet sem rendítették meg hitét a világjobbító eszmében. Kun Miklós egy későbbi, Kádár Jánoshoz írott levelében imigyen emlékezett vissza nagyanyjára: "Kun Béláné mindig kommunistához méltó optimizmusra nevelt bennünket, családja tagjait." A kommunistához méltó optimizmus középtávon föltétlenül indokoltnak bizonyult, hiszen 1956-ban a szovjet igazságszolgáltatási szervek rehabilitálták Kun Bélát, s a család 1959-ben végre hazatelepülhetett Magyarországra, ahol azután nyomban a kedvezményekkel gondosan környülbástyázott pártelit részévé vált.

A tizenéves Kun Miklós az Áldás utcai iskola falai között folytatta tovább a Szovjetunióban megkezdett tanulmányait, majd utóbb, 1964-től 1969-ig az ELTE BTK hallgatója lett, s itt szerezte történelem és orosz szakos diplomáját. Nyelv- és tárgyismeretének köszönhetően az ifjú tudós pályafutása ígéretesen indult: történészi működésének első évtizedében főleg a XIX. századi orosz forradalmár, Mihail Bakunyin személyiségét és munkásságát kutatta. Már ekkor megmutatkozott, hogy kifinomult érzékkel választja témáit, hiszen az anarchizmus klasszikusának számító Bakunyin alakját - különösen a hatvanas évek vége óta - mind Nyugaton, mind a keleti blokk országaiban számottevő érdeklődés övezte. Az 1976-ban kandidátusi fokozatot szerző Kun áldozatosan aprólékos (vagy amint a témakör egyik elismert, de egyúttal rosszmájú hazai szakértője fogalmazott: érdektelenül hiperpozitivista) kutatásait az 1982-ben megjelentetett Útban az anarchizmus felé. Mihail Bakunyin politikai pályaképe és eszmei fejlődése az 1860-as évek közepén című értekezésében összegezte. E könyvében, akárcsak Bakunyin magyarul 1984-ben napvilágot látott főművéhez (Államiság és anarchia) írott utószavában Kun szigorúan marxista alapon - s az antikommunista Bakunyin-irodalom szerzőivel polemizálva - kísérelte meg visszailleszteni az időközben óvatlanul a nyugati újbaloldal és anarchista csoportosulások ikonjává vált hajdani vándorforradalmár egyéniségét a XIX. századi orosz és nemzetközi forradalmi és munkásmozgalom történetébe.

A Bakunyinnal való elmélyült foglalatoskodás mellett mindazonáltal Kun Miklósnak bőségesen maradt ideje arra is, hogy gyermeki pietással őrködjön Kun Béla emlékének szeplőtlensége fölött. Így amint tudomására jutott, hogy az MSZMP Párttörténeti Intézetének munkatársa, Borsányi György monográfiájában némi szelíd kritikával merészelte illetni Kun Béla személyét (a Kommunisták Magyarországi Pártjának 20-as évekbeli heves szektaküzdelmeiben játszott vitatható szerepéért), nem késett "végső elkeseredésében" panaszával a család elismert mentorához, Kádár János első titkárhoz fordulni. Fölöttébb bizarr élmény ma elolvasni ezt az 1979-es levelet, amelyben

a kurrens hazai jobboldal kegyeltje

ekképpen mószerolja be MSZMP-s tagtársát: "...megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a könyvnek számos olyan részlete van, amely az egykor a Komintern VB által elítélt frakciós irodalom hatása alatt, sőt a Horthy-kurzus és a 'modern' antikommunista publicisztika és történetírás (sic!) kijelentéseihez igazodva dolgozza fel a KMP illegális harcát... Ilyen példára az SZKP XX. kongresszusa óta nem volt példa a nemzetközi munkásmozgalomban, hogy egy pártalapítóról, Lenin közvetlen munkatársáról... egy marxista kiadó ennyi negatívumot gyűjtött volna össze." (A levél szövegét teljes terjedelmében közli Huszár Tibor: Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből; 534-536. oldal.) A méltán fölháborodott bejelentés el is érte a kívánt hatást: 1979. május 29-én hamarjában leállították a könyv terjesztését, majd a Politikai Bizottság szigorú határozatban ítélte el Borsányi György művét, mint amely álobjektív módon deheroizálja Kun Béla alakját. Borsányi életrajzi monográfiáját így mindössze a zárt részleggel rendelkező könyvtárak, illetve a történelmi kutatásokkal foglalkozó intézmények és tanszékek kaphatták meg belső, bizalmas kiadványként, a fennmaradó példányok pedig a Kossuth Kiadó raktárában hevertek hosszú éveken át.

Antihősünk ezt követően sem szűnt meg a Kun Béla-kultusz szerpapjaként tevékenykedni, s ilyen irányú működése különösen 1986 táján, Kun Béla születésének századik évfordulója körül élénkült meg újra. Centenáriumi sürgölődésének nyitányát egy újabb, Kádár Jánoshoz intézett

elvtársias hangvételű levél

jelzi számunkra 1984-ből, amelyben Kun Miklós esmeg önkéntes cenzorként toppan elibénk: "...négy olyan publikáció is napvilágot látott különböző orgánumokban, amely negatívnak mondható beállításban érinti Kun Béla tevékenységét, e megnyilvánulások egymást is erősítik. S mivel szakmai és kiadói körökben hallani szoktam a várható publikációkról - jellegükről, beállítottságukról is -, attól tartok, megvan a veszélye annak, hogy a helyzet éppen az 1985-ös évben, tehát a centenáriumot megelőző esztendőben tovább romolhat." (Huszár idézett művének 608. oldalán.) Aggodalmainak fölvázolása mellett Kun egyúttal a közreműködését is ajánlotta az ünnepségsorozat méltó előkészítésére. A centenáriumra végül aligha lehetett komoly panasza: megjelent több emlékkötet (köztük egy az ő segítségével összeválogatott képeskönyv), s fölállították Budán az ünnepelt egész alakos köztéri szobrát is. Egy csepp üröm az örömben, hogy Kun Miklósnak erőfeszítései ellenére sem sikerült a Klinikák metróállomást átneveztetni, noha a Kun Béla tér (korábban és ma újólag Ludovika tér) közeli helyheztetése kellőképpen megindokolta volna ezt a látványos gesztust.

Történészi működésének homlokterébe ez idő tájt egy másik évfordulós megemlékezés, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulója került. Összeállította az Október emberközelben című kötetet, s kiterjedt levéltári kutatásainak eredményeképpen előállt az 1917. Egy év krónikája című munkájával is. Mindazok, akik manapság Kun Miklós módfelett lesújtó véleményét tekintik egyedül irányadónak a vérzivataros szovjet történelem kérdéseiben, aligha meg nem ütköznek azon, hogy ez utóbbi mű előhangját (ennek szerzője Huszár István PB-tag s egyúttal a Párttörténeti Intézet vezetője volt) az alábbi Oszip Mandelstam-sor indítja: "Derengő szabadság hatalmas éve". Ugyancsak problematikusnak tűnhet ma már az a szövegrészlet is, melyet Kun Miklós Lenin általa gondosan összeválogatott, szintén évfordulós levélgyűjteménye elé iktatott, hisz ebben a történész fölöttébb merészen oda nyilatkozott, miszerint "a levélpapír Lenin számára a nagy csata térképének egy kinagyított kockája, amelyen a leg-kisebb részfeladat is látható".

Az évtizedforduló táján azután - mint annyian mások - Kun Miklós is fordult egyet: példája, noha szélsőséges, mégis tipikusnak mondható. Kollégái és ismerősei, akik eladdig hozzászoktak félősen pártszerű megnyilatkozásaihoz, ekkor meglepetten tapasztalták, hogy Kun előbb reformkommunistaként, majd kevéssel utóbb már heves antikommunistaként ostromolta a publicitást. Magatartását néhány egykori barátja örökös

igazodási kényszerével

magyarázza, mások inkább - némi iróniával - "megvilágosodásának" oroszos, Dosztojevszkij-regénybe beillő jellegét hangsúlyozzák. Múltjának finom elrajzolását jól érzékelteti, ahogy Taraszov-Rogyionov 1989-ben megjelentetett - a szovjet koncepciós perek tematikáját az elsők között tárgyaló - regényének (Csokoládé) utószavában Kun fölidézi viaskodásait a hazai cenzúrával: "A könyvet... a hetvenes-nyolcvanas években, politikai bonyodalmakra hivatkozva, sorra utasították vissza kiadóink. Három-négy éve újra végigjártam ezzel a tanulságos könyvvel a hazai műhelyeket, de mindenütt 'áthallásra' hivatkoztak, arra, hogy 'jobb nem bolygatni barátaink érzékenységét', 'szólni fognak', s nem maradt el a honi kultúrpolitika irányítóira való hivatkozás sem." A Kádárhoz intézett levelekkel mondhatni dialektikus egységet alkotó szövegrészlet csak egy Kun fazonigazításainak hosszú sorában. Ilyesformán, amikor például a kilencvenes évek legelején néhányan megkeresték, hogy álljon ki ő is a Kun Béla-szobor védelmében, immár - szakítva az unokai kegyelettel - kategorikusan elutasította az ajánlatot.

Ugyancsak az irányváltás része volt, hogy Kun Miklós történészként ekkortájt némiképp új terepre merészkedett, hiszen sorra jelentek meg olyan művei, amelyekben korábban kényesnek tekintett témákkal foglalkozott. Az egy-két esztendővel azelőtt még megemlíteni is alig-alig merészelt Trockij, Buharin, majd a nagy és hálás örökzöld, Sztálin következett. Kun igyekezett rátenni a kezét e piacképes témákra, sőt legalább egyszer megkísérelt kizárólagos jogot is kikövetelni magának, amikor Trockij műveinek magyarországi kiadása szóba került. Oly sok nyugat-európai vagy amerikai történészhez hasonlóan a 90-es évek elején Kun is - élve a kínálkozó lehetőséggel - seregnyi forrást vásárolt össze a szovjet levéltárakból. Úgyszintén ekkoriban kezdte fölfedezni kutatásai számára az "oral history", az életútinterjú termékeny műfaját, s ennek jelentős módszertani következményei is lettek, hiszen történészi következtetései, szenzációs felfedezései és nagy ívű koncepciói azóta rendszerint egy-egy idős és botladozó emlékezetű interjúalany szóbeli közléseire alapozódnak. Ezzel összhangban történészi működése - számos pályatársa szerint - idővel mindinkább a rossz értelemben vett ismeretterjesztés, a zsurnalisztika terepére helyeződött át.

Kun tehát az 1990-es évek elejére radikálisan szakított múltjával, tábort váltott, s onnan intézte támadásait korábbi barátai, a pálfordulásán megütköző megannyi egyetemi kollégája ellen. Az 1994-es parlamenti választások éjszakáján ugyan még valahogy beküzdötte magát a Köztársaság téri MSZP-székházba, ám hiába próbált meg elvegyülni az ünneplő tömegben, nyilvánvalóvá tették számára, hogy jelenléte felettébb indokolatlan. Maradt a jobboldal, amely hatalomra kerülve nem is késlekedett teret és elismerést nyújtani a megtért báránynak. Így a Széchenyi professzori ösztöndíjas tudós részt vehetett a Terror Háza múzeum létrehozásában, s szakértői közreműködését a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével honorálta az Orbán-kormány. Orbánék 2002-es választási vereségét követően Kun Miklós bejelentette távozási szándékát az ELTE menthetetlenül balliberálisnak hírlelt bölcsészkaráról, s átigazolt az értékőrzőn konzervatív, református Károli egyetem kötelékébe. Akár politikai, akár tudományos szempontok indokolták e lépését, döntése gyümölcsözőnek bizonyult, hisz eme felsőoktatási intézmény oktatójaként rövid úton egyetemi tanári kinevezést nyert, míg ugyanez az ELTE-n a nagydoktori fokozat megszerzése nélkül keresztülvihetetlen lett volna.

2002 óta a Károli egyetem mellett a HírTV számít Kun Miklós második otthonának (annál is inkább, mivel felesége, a szovjet irodalomtörténet kutatójából Oroszország-szakértővé avanzsált Gereben Ágnes szintén ide szerződött), ahol a macskabarát tudós hétről hétre ejti ámulatba nézőit a szovjet história üdvtörténet helyett immár következetesen kárhozattörténetként interpretált epizódjaival. Egy-egy szklerotikus szovjet generális vagy afáziás problémákkal küszködő KGB-s mesterkém interjúrészletét követően lenyűgözve láthatjuk, amint Kun Miklós újra meg újra tanúbizonyságát adja kremlinológiai infallibilitásának. A XIX. századi orosz történelem valamikori kutatója ugyanis mára a kubai rakétaválságnak éppúgy a legjobb ismerőjévé vált, mint a csehszlovákiai bevonulásnak vagy Sztálin "nőügyeinek". Hasonló a helyzet az elmúlt évtizedben megjelentetett publikációival, konferencia-előadásaival és könyveivel is. Nagy sikerű, több kiadást is megért Sztálin-életrajzában (Az ismeretlen Sztálin, 2002) példának okáért tobzódik a szovjet generalisszimuszt gyáva szadistaként és

szexuálpatológiás tanulóbetegként

elővezető (néhol zavarba ejtően spekulatív) sztorikban, ám mindeközben alig-alig kerül közelebb a - háló- és vallatószobák falain valamelyest túlmutató - történelmi folyamatok elemzéséhez. Sztálin-életrajzában, akárcsak több más művében (például a Prágai tavasz - prágai ősz, 1968 címűben vagy a Kun életútjának ismeretében csak ironikusan értelmezhető Retusált történelemben), valamint A kommunizmus fekete könyvének magyar kiadása körül kifejtett bábaasszonyi szorgoskodásában az ideologikus elem intenzív jelenléte ugyancsak lépten-nyomon tetten érhető. Az ideologikus él, az anekdotikus, legtöbbször a kisszerű részletekben elvesző előadásmód, valamint a számos meglepően kevéssé okadatolt, ellenben jól kamatoztatható koncepció nagy népszerűségnek örvend bizonyos körökben: Kun Miklóst kedvtelve interjúvolja a Vasárnapi Újság, s rendszeresen körbenyalja a Heti Válasz. Ez utóbbi orgánumot lapozgatva az émelygős ajnározással szembesültünkben egyúttal arra is világos explanációt kaphatunk, miért vált a jobboldal dédelgetett kedvencévé és a Fidesz-kongresszusok tisztelettel meginvitált közéleti vendégévé cikkünk főszereplője: "...mindig csüggök Kun történész szavain, végeláthatatlanul előgördülő, egymásnak stafétát nyújtó mondataiból egy korábban nem ismert, csak sejtett, de ennyire súlyosnak talán nem tetszett Szovjetunió bontakozik ki. Őt hallva nemcsak nekünk élvezet a történelem bevarrt zsebeinek átkutatása, de az is érezhető, hogy a tudás birtokosa ritka gyönyörrel tárja fel és adja át kincseit. Az meg egyenesen delikát, hogy Kun Béla unokáját nem determinálja az ős pályája. Azazhogy determinálja: másoknál őszintébben, készségesebben rángatja a leplet a totalitárius kommunizmusról. Azért ez a tény ezzel a pedigrével biztos idegesít ám valakiket..." (Heti Válasz, 2002. október 17.)

Nos, úgy fest, ez lenne hát a magyarázat.

Neked ajánljuk