Vörösmarty 150 éve a magyar Shakespeare-kánon megteremtését szorgalmazta, én a legújabb angol irodalomtörténet egy jelentős kísérletét propagálom. A magyar költő szavait parafra-zeálva: egy Shakespeare-életrajz magyar fordí-tása felér az utóbbi 20-25 év leginkább angol nyelven és főleg külföldi könyvtárakban hozzáférhető tudományos eredményeinek ha nem is a felével, de mindenképp egy jelentős hányadával. A most magyarul megjelent kötet szerzője ugyanis az utóbbi idők egyik legjelentősebb Shakespeare-kutatója.
Négy szó mindössze
Stephen Greenblatt iskolateremtő, kánonalkotó személyiség. A nevével fémjelzett újhistorizmus új alapokra helyezte az irodalomtörténet-írást, amikor a művel egyenrangúvá emel- te a korábban csak másodrangú forrásként használt kordokumentumokat, házassági és vagyonjogi szerződéseket, leveleket, orvosi értekezéseket és fennmaradt anekdotákat. Irodalom a történelemben, történelem az irodalomban: a szöveguniverzumban nem irodalmi szövegek új kontextusba ágyazhatják a szépirodalmi műveket, míg azok társadalmi jelenségek magyarázatául is szolgálhatnak. Mégis: nagy fába vágja a fejszéjét, aki olyasvalakiről kezd életregényt írni, akitől saját kézírásában mindösszesen négy szó maradt ránk: "én magam, William Shakespeare".
Greenblatt műve igazi bravúr: egyrészt lebilincselően megírt életrajz, másrészt értő műelemzés és reneszánsz kortörténet. Tudós munka, mely joggal lehet népszerű. Szó sincs "nagy unalomról", hogy egy rivális irányzat önironikus elnevezésére utaljak ("New Boredom"). A szerző látható élvezettel fest részletgazdag körképet a korabeli világról, hogy a kultúrtörténeti adatokból, tényekből és anekdotákból Shakespeare családi körülményeire, iskoláztatására, inaséveire következtessen.
"Tegyük föl" - így kezdődik az első fejezet, stílusosan az "Első felvonás". Greenblatt Shakespeare életének első fejezeteit közvetlen adatok híján hipotézisekre építi: ám a feltételes módú hatóigealakok bizonytalanságát ellensúlyozza az a tehetség, amellyel a hiányzó szálakat fölszedegeti és összefogja. "Lehetséges", "valószínű", "ha" kezdi az érvelést, ám lenyűgözően széles körű kultúr- és műfajtörténeti ismeretei révén nemcsak beavat minket a késő középkori, kora reneszánsz színjátszás hagyományaiba, hanem példáit párhuzamba is állítja Shakespeare műveivel. Így lesz egy 16. századi királynői mulatság leírása például a Szentivánéji álom egy elszigetelt motívumának lehetséges forrása.
Újszerű felfedezés, hogy az épp Londonba érkezett, pályakezdő, tehát nélkülöző színész honnét szerezte olvasmányélményeit. Földijétől, a Londonban nyomdászként működő Richard Fieldtől, állítja Greenblatt, aki bizonyára kölcsönözhetett általa kiadott fontos munkákat a fiatal drámaírónak.
Még érdekesebb a korabeli irodalmi élet rajza, az irodalom és a politika összefonódása. Marlowe-ról eddig is tudtuk, hogy spion volt, de hogy rajta kívül ennyi kiváló író élt besúgásból, kétes vállalkozásokból, süllyedt alkoholizmusba, vagy végezte a Greenblatt által többször is emlegetett bitón: keserű felismerés.
A sort folytathatnánk. A korai évekről szóló zsánerképek után Greenblatt a szerelem, házasság, a család intim kérdéseire keres választ. Shakespeare magánéletét azonban nem tudja a kultúrtörténész szemével nézni, hiszen történeti adatok ritkán visznek közelebb két ember intim kapcsolatához. Az életrajzíró ezért a művekhez fordul, és szemtelenül pszichologizál.
Intimitások
A házasságot illetően erős prekoncepciót követ: Shakespeare nyilván gyűlölte feleségét, amit Greenblatt Macbeth és a Lady viszonyának értő olvasatával kíván alátámasztani. Feltételezi, hogy a színpadi művek a magánember kríziseiről is árulkodnak, hogy a Hamlet a fia halálakor megélt gyászt, míg az utolsó darabok - a Pericles, a Téli rege, A vihar - az apa és lánya viszonyát állítják középpontba, és áthatja őket a lánya, Susanna iránt érzett "vérfertőző vágyat kerülgető félelem".
Így lenne? Nem tudjuk, hiszen Shakespeare egyetlen művét sem tekinthetjük vallomásnak: egy ellenkező feltételezés védelméhez legalább ennyi érvet lehetne más művekből kimazsolázni. Mégis, Greenblatt könyvének vitathatatlan érdemei közé tartozik az a gazdagság, amellyel nemcsak a történeti hátteret, hanem az egyes műveket is elemzi. Ezáltal kézikönyv lehet minden színházba járónak és olvasó embernek.
Külön felhívom a figyelmet a szokatlanul olvasmányos, egy-egy recenzióval felérő bibliográfiai apparátusra: a primer és szekunder forrásmunkákat értékelő jegyzeteket az egyes fejezetekhez igazítva találjuk. Ez minden reneszánsz témában kollokváló, szakdolgozó egyetemista, fiatal kutató álma. Csalódást csak az okozhat, ha kiderül: számos alapmunkát még az Akadémia könyvtárában sem lelhetünk föl.
A magyar kiadás lendületes, irodalmi igényű műfordítás, és különösen a 16-17. századi dokumentumok magyarra ültetésében érződik az autentikus hang: G. István László igazán remekel. Ezért is bántó, hogy rossz a cím. Elismerem, hogy az eredeti cím (Will in the World) szójátéka lefordíthatatlan, de még a szó szerinti magyarítás (Akarat a világban) is visszaadhatná a mű kulcsszavait (Greenblatt módszerének a lényege, hogy az embert társadalmi lényként, akaratát érvényesítő szubjektumként mutatja be). Másrészt, és ez talán a nagyobb hiba, a magyar cím (Géniusz földi pályán) az általam ironikusan idézett 19. századi Shakespeare-kultuszt helyezi előtérbe a posztmodern Shakespeare-kritikával szemben, márpedig ez ellentétben áll a könyv szellemével és mondanivalójával. Mint a sajtóbemutatón kiderült, a címet a kiadó választotta. Ha ebben tévedtek is, Greenblatt műve a legjobb az utóbbi idők Shakespeare-életrajzai között.
HVG Kiadó, 2005, 328 oldal, 3950 Ft
