| Petri György: Paradise lost Ahogy itt elveszetten bóklászom az unokapokolban‚ elkárhozott nagypapa‚ én‚ mintha egy elvarázsolt kastély tükörfolyosóin‚ ahol szétfolyó körvonalaimmal ráadásul ugráltatnak is különféle ugráltató-gépek. Kijárat nincs. Szörnyű szablyáikkal jönnek az unokanők‚ beszorítanak és azt mondják: Hopp! Halál reád‚ Öreg! És én? Ja‚ én kiszáradok majd‚ mint egy denevér.
Semmi sem emlékeztet majd arra‚ hogy voltam. Ők mosolyognak‚ gomolyognak‚ s egyszer azt mondják majd anyjuknak: Mama‚ letéptük annak a fura‚ szakállas bácsinak a fejét‚ aki folyton azt mondta‚ hogy ő a Nagypapa. Nem hittük el. Méghogy egy ilyen koszlott‚ szőrös‚ szürke szörnyeteg. Csupa koponya volt. Átlátszott az agya a bőrén. Féltünk tőle. Ahogy lüktetett. De már nem fog. |
A medialitás szó az irodalomban arra vonatkozik, hogy nem mindegy, milyen közvetítő közeg révén jut el hozzánk egy szöveg. Ha például egy gyerek mindennap olyan emlékmű mellett megy el, amelynek négy oldalára Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor versei mellett Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna sorai is fel vannak vésve, akkor a mészkő és a kontextus révén könnyen az őt megilletőnél nagyobb irodalmi értéket tulajdoníthat a Magyar Hiszekegy szerzőjének.
Vagy például, aki csak hallja József Attila Altatóját, bizonyos értelemben más verssel találkozik, mint aki olvassa. Valószínűleg senkinek sem okoz gondot, hogy megjelölje az első versszakban a sorok határát, még akkor sem, ha ömlesztve látja a szöveget: „Lehunyja kék szemét az ég, / lehunyja sok szemét a ház, / dunna alatt alszik a rét – / aludj el szépen, kis Balázs.” A vers mindegyik strófájával ugyanez a helyzet, egyet kivéve: az utolsó előttit. Ennek mondatritmusa annyira eltér a versritmustól, hogy még nem találkoztam olyan emberrel, aki diktálás után le tudta volna a helyes négy sorba írni: „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod, óriás leszel, / csak hunyd le kis szemed, – / aludj el szépen, kis Balázs.” Nem csoda, hogy Koncz Zsuzsa sem tudja a rendes ritmusra elénekelni: az ő előadásában olyan, mintha ez a versszak három sorból állna.
(Arról a jelenségről lehet szó, amit mindenki ismer, aki már akart mesével gyereket elaltatni: a gyerek nem alszik el, a mesélő viszont álomba, legalábbis félálomba szenderül, és elkezd összevissza beszélni. Apa, ne aludj! – figyelmeztet a teljesen éber gyerek. „Látod, elalszik anyuka” – ismeri be az anya József Attila versének utolsó versszakában. A távolságot mint üveggolyót megkapod – ez tehát nem metafora, hanem a félálomban lévő ember képzavara. A vers képei – „alszik a bogár, a darázs”, „alszik a széken a kabát”, „a jó cukor is aluszik” – egyszerűek, mint az aludttej, a távolság üveggolyóként való pszichedelikus megkapása viszont teljesen idegen ettől a világtól, és egészen máshonnan szüremkedik bele.)
Petri fenti verse sokáig valahogy elkerült, először nem is olvastam, hanem hallottam: Várady Szabolcs adta fel egy irodalmi vetélkedőn, ahol a költő nevét kellett kitalálni. Az óvatos megfejtés szerint olyan, mintha egy alternatív valóságban elnagyapósodó Petri írta volna. Petris, de nem Petri.
Ha könyvben olvassuk, a szerző nevével a címlapon, akkor nincs ez az – esztétikailag egyáltalán nem terméketlen – tanácstalanság. Az első szakasz mindenesetre nem vall Petrire. Pedig az öregedés, az idő múlása vagy az elveszettség érzete már a Magyarázatok M. számára című első kötetben is megjelenik.
A legelső vers így ér véget: „Elég az idő, amit öregedtünk / e hümmögések kurta idejében”, az utána következőben pedig ezt olvashatjuk: „Véget nem érő reggelben próbálok / következtetni a körülvevő / dolgokból kilétemre”. De erre az elveszettségre korábban mindig reflektáltak a versek: az ész hideg fényű műtőlámpáival megvilágított Bauhaus-otthonosság valahogy ellentételezte ezt. A Paradise lost első versszakával viszont mintha valami groteszk vurstliba csöppennénk.
Ez az unokapokol. Jó szó: a költészet tulajdonképpen visszaélés a nyelvvel, és ennek egyik módja az új szavak alkotása. „Gyógyméreg”, „foltidő”, „éghús”, „levegőmag” – írja például Balla Zsófia. Vagy az egyik legemlékezetesebb, Tandoritól: „tényfékezőgép”.
Petri 1999-ben – a jelenkoros évtized után már a Magvetőnél – megjelent, utolsó kötetében a Paradise lost után éppen a Tandorit 60. születésnapján köszöntő, Tetemes a corpusunk című verse következik. (A cím nagyon bizarr: jelentős életművekre és holttestekre egyaránt utal.) Így kezdődik: „Kortársiasság. Feledhető urak (?) / egyformán utáltak / mindkettőnket. Mit számít ez ma már.” Ez sokkal ismerősebb Petri-hang: a mindenen – a Kádár-koron, a 20. századon, a halálos betegség tudatán – túl lévő emberé, akinek tehát jelentős múltja van, de jelene alig, jövője pedig még annyi se.
Annál érdekesebb, hogy a Paradise lost kimondottan zajos jelenről ad hírt, amelynek mozgalmassága a költő utolsó kötetének karakterével éppen annyira ellentétben áll, mint a nagypapaság, amely megint csak nem tartozik Petri széles körben ismert szerepei közé. Zajos, mozgalmas, de nem kényelmes ez a szerep: mintha a megszólaló azzal kívánná megőrizni a saját emberi önazonosságát, hogy az unokákat gépeknek tekinti. A jelenet mintha a Petri nőképét reprezentáló verseknek afféle szatírjátéka lenne. (A szatírjáték sajátos színdarab: nem vígjáték, hanem annak a negyedik drámának a műfaja, amit Szophoklészék korában a Dionüsziák ünnepén három tragédia után feszültségoldás, chilling out céljából adtak elő.)
Az unokapokolban létformájuk szerint szinte kentaurszerű unokanők kínozzák a műszubjektumot. „Halál reád‚ Öreg” – és ennek megint más akusztikát ad az utolsónak bizonyult fekete kötet kontextusa. A kelletlenkedő kedélynek ez a száraz fellobbanása mindenesetre nem tart ki a vers végéig, legalábbis a maga közvetlenségében nem: egy rövid reflexió után – Semmi sem / emlékeztet majd / arra‚ hogy voltam” – az unokanők átveszik a szót, hogy kívülről ábrázolják az első versszakban belülről megismert nagyapót, és a fej letépésével immár mindenfajta önreflexiót egyszer s mindenkorra lehetetlenné tegyenek.
