Pacák

Damion Searls: Rorschach. A tintafoltteszt és az észlelés rejtélyei

A Rorschach-tesztről valószínűleg mindenki hallott, azt viszont kevesen tudják, ki áll a híressé vált pacák mögött. Tulajdonképpen különös, hogy miközben a tesztet az egész világon a mai napig széles körben alkalmazzák – és ugyanilyen széles körben vitatják –, az 1884-ben született Hermann Rorschachról csaknem száz évvel a halála után adták ki az első monográfiát.

Damion Searls amerikai újság­író, műfordító vitathatatlanul alapos munkát végzett. Könyve egyszerre életrajz, tudományos ismeretterjesztő munka és kultúrtörténeti áttekintés, amelyhez nem csupán Rorschach művein és a tonnányi szakirodalmon rágta át magát, de az egykori pszichiáter kiadatlan leveleit és naplóit is végigböngészte, sőt a családtagokkal, barátokkal, kollégákkal készült interjúkból is merített. Szorgalomból csillagos ötöst érdemel, a végeredmény mégsem olyan felvillanyozó, mint azt a borítón megjelenő The Times-idézet sugallja. Searls kimerítő dolgozata számomra egészen biztosan nem „az év gondolatébresztő könyve”, ám erről nem Hermann Rorschach tehet.

 

*

Rorschach ugyanis rendkívül szimpatikus fickó volt. Még az egyébként szigorú objektivitásra törekvő szerző mondatait is áthatja az iránta táplált rokonszenv a könyv első harmadát kitevő életrajzi részben. A mindössze 37 évet élt svájci pszichiáter egész más családi közegben nőtt fel, mint a pszichoterápia ősatyjai, Freud és Jung (előbbi 28, utóbbi 9 évvel volt idősebb Rorschachnál). Az a kép, ami a család életé­ről tárul elénk a könyv lapjain, meglepően modern, szabadelvű és főként szeretetteli. Rorschach apja, Ulrich festői ambíciókkal megáldott rajztanár, aki sok – ahogy ma mondjuk, minőségi – időt tölt a gyerekeivel: selyempapírból bábokat készít nekik, lepkevadászatra jár velük, történeteket mesél a város épületeiről, felolvas, és persze rajzolni tanítja őket. Felesége, Philippine energikus, jó kedélyű asszony, aki imád énekelni, és legendásan ízletes csemegékkel kényezteti a családját és az ismerősöket. Az idill azonban elég hamar összeomlik. Hermann 12 éves, amikor az anya váratlanul meghal, és mindössze 19, amikor az apját is elviszi egy súlyos tüdőbetegség. De ha hihetünk a pszichológia nagy mestereinek, a legfőbb személyiségjegyek ekkorra már kialakultak, és Hermann Rorschach sorskönyve is rég elkészült. Mindezt azért tartom fontosnak felidézni, mert azt gondolom, komoly szerepet játszik abban, hogy Ror­schach – szemben Freuddal és Junggal – meglepően felvilágosult elveket vall az orvos-beteg kapcsolatot vagy éppen a nőkérdést illetően. Tizennyolc éves korában A nők emancipációja címmel tart beszédet a diákszövetségében, amelyben kijelenti, hogy a nők „természetüknél fogva sem testileg, sem szellemileg vagy erkölcsileg nem alsóbbrendűek a férfiaknál”. Kiáll a nők szavazati jogáért, és követeli, hogy nyissák meg előttük az egyetemek kapuit. Mindezt 1902-ben Svájcban, abban az országban, amely – a nyugati demokráciák közül utolsóként – majd csak 1971-ben ad választójogot női állampolgárainak. A legmegdöbbentőbb mégis ez az 1907-ből származó, Anna húgának szóló levélrészlet: „Felháborító módon sok férfi szexuális tárgyként tekint a nőkre. (…) jottányit se engedj szilárd meggyőződésedből, hogy a nő is emberi lény, aki függetlenül élhet, önállóan is fejlődhet és kiteljesítheti a személyiségét. (…) Légy tisztában továbbá azzal is, hogy férfiak és nők között teljes egyenlőségnek kell uralkodnia! Nem a politikai tusakodásban, hanem az otthoni körben, és mindenekfelett a nemi életben.”

Freud ekkor már túl van a nagy fordulatán: 1893-ban rádöbben, hogy a hisztérikus esetek hátterében többnyire gyerekkori szexuális abúzus áll, majd annyira megrémül saját felfedezésétől, hogy inkább kacifántos történetet kanyarít a péniszirigységben szenvedő 3–6 éves kislányok buja fantáziáiról, amelyekben kitúrják anyjukat az ágyból, és apjuk szexuális játékszerévé válnak.

Amit az egyik kezével ad, a másikkal elveszi. Felfedezi a női szexualitást, de képtelen belátni, hogy a passzivitás, a mazochizmusra vagy a hisztériára való hajlam, a frigiditás nem a női princípiumból fakad, hanem a társadalmi kényszer, az évszázados-év­ezredes alávetettség következménye. Bár Jung az animus-anima fogalompár bevezetésével elismeri, hogy minden emberben rejlenek nőies és férfias személyiségjegyek, azért a nő szerinte is elsősorban passzív, befogadó, a valóságot érzelmileg megélő lény, aki családi terepen mozog a legotthonosabban.

Rorschach a munkáját is máshogy éli meg, mint nagynevű kollégái. Betegeinek tánc­órákat és közös énekléseket szervez, színdarabokat tanít be, amelyekhez ő maga készíti a díszleteket, még egy majmot is beszerez (terápiás állat az 1910-es években?), hogy lássa, milyen hatással van a különös jövevény a sokszor kataton állapotban lévő pácienseire. Ror­schach a terápiás beszélgetéseken sem szenvtelen szemlélőként van jelen, gyakran közbeszól, kérdéseket tesz fel, kíváncsi a páciens saját értelmezéseire.

Az elfogadó, szeretetteljes családban felnőtt Rorschach egész munkásságát az empátia mozgatja. Pácienseit éppúgy nem akarja tárgyiasítani, ahogy a nőket. A terápiás folyamat számára nem vizsgálódást, inkább belehelyezkedést jelent. „Soha többé nem akarok pusztán csak könyveket olvasni… – írja Annának 1906-ban. – Én az emberekben akarok olvasni.” A pacák ebben segítenek neki.

 

*

Nem ő az első, aki tintafoltokat használt a terápiában. Alfred Binet 1895-ben már készített ilyen teszteket, ám ő elsősorban azt vizsgálta, milyen élénk a kliensek képzeletvilága. Rorschach újítása filozófiai indíttatású. Abból az alaptézisből indul ki, hogy az észlelés maga az ember, vagyis a szavainknál sokkal többet árul el rólunk az, ahogyan a dolgokat látjuk. A strukturálatlan paca éppen azért alkalmas a személyiség sokrétű feltárására, mert bármit jelenthet. Nem kényszeríti az elmét korlátok közé, így nem is nagyon tehetünk mást, mint hogy saját magunkat, érzéseinket, élményanyagunkat vetítjük bele az ábrákba. „A teszt hozadéka, hogy segítségével nyomon követhetjük az elfojtó tudat és az elfojtott tudattalan közötti konfliktust”, állítja Rorschach, akit elsősorban nem a páciensei „titkolt történetei” (Jung kifejezése) izgattak, hanem a látásmódjuk, érzékelésük mikéntje. A foltokkal ki akarta cselezni a folyton kontrolláló, racionális ént, amely hajlamos elnyomni megérzéseinket, lelki életünk spontán megnyilvánulásait.

Rorschach foltjai véletlenszerűnek tűnnek, pedig egyáltalán nem azok. Száznál is több képet készített, mire kiválasztotta azt a tízet, amely a gyakorlatban a legalkalmasabbnak bizonyult a személyiség feltérképezéséhez. Több száz beteg és egészséges emberrel végeztette el a tesztet, majd vaktesztekkel is igyekezett igazolni módszerét. Ez úgy működött, hogy kollégái elküldték neki saját betegeik tesztjeit, majd Rorschach ennek alapján elkészítette az illetők pszichés profilját. Állítólag megdöbbentő volt az egyezés a valós és a látatlanban felállított diagnózisok között.

Rorschach főműve, a tintafolttesztről szóló könyv végül sokéves huzavona után – a tíz ábra kinyomtatása jelentősen megdrágította a kiadást, ezért több kiadó is visszakozott – 1921-ben jelent meg Psychodiagnostik címmel. Egy évvel később Rorschach már nem élt, perforálódott vakbél okozta hashártyagyulladás vitte el.

Tesztje kezdettől fogva kritikák kereszttüzében állt, módszerét többen is jelentősen átalakították – magyar változatát például Mérei Ferencnek köszönhetjük –, de a pacák a ’40-es évekre meghódították Amerikát, majd az egész világot. Bevonuló katonák, pályaválasztás előtt álló diákok, álláskeresők, vádlottak, gyermekeik felügyeletéért pereskedő elvált szülők millióinak pszichés állapotát vizsgálták a tintafoltteszttel, sőt a nürnbergi perben Eichmann-nál is bevetették, hogy kiderítsék, milyen lelki alkatú ember képes ekkora gaztettek elkövetésére.

Damion Searls könyvének 24 fejezetéből 12 a Rorschach-teszt utóéletével foglalkozik, csak úgy záporoznak ránk a követők és az ellenzők pró és kontra érvei. Az embernek egy idő után az az érzése támad, mintha a pacateszt a homeopátia sorsára jutott volna. Akik a tudományos bizonyíthatóság hiányát kérik számon rajta, körülbelül annyira veszik komolyan, mint egy horoszkópot, és kifejezetten veszélyesnek tartják az alkalmazását. Mások úgy vélik, megfelelő kezekben a teszt igenis hatékony személyiségfelmérő eszköz. Akárcsak a homeopátia esetében, a tudományos kifogások és ellenérvek nemigen befolyásolják a módszer sikerét. A Rorschach-teszt ilyen-olyan újratöltött verziói máig jelen vannak a klinikai pszichológiában és a bíróságokon, sőt a 2000-es években jelentősen megugrott a népszerűségük.

Damion Searls remek tényfeltáró munkát végzett, de az olvasóra zúdított adatok és információk között valami elveszett. A könyv túl száraz ahhoz, hogy széles rétegek számára élvezhető tudományos-népszerűsítő irodalommá váljon, ugyanakkor tudományos értekezésnek kevés, hiszen hiányzik belőle mindennemű invenció.

Fordította: Hegedűs Péter. HVG Könyvek, 2018, 456 oldal, 4500 Ft