Magyar Narancs: A Magyar Íróakadémia állandó előadójaként legutóbb a hatalom és az irodalom viszonyáról tartott előadás-sorozatot. Volt valami különleges aktualitása annak, hogy erről értekezzék?
Márton László: A szeminárium előkészítése közben olvasóként is próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit vettem észre más írók hasonló törekvéseiből, és a saját írói tapasztalataimat is igyekeztem minél nagyobb arányban belefordítani ebbe a kurzusba. Hiszen ennek az alaptétele, leglényegesebb állítása úgy hangzik: amikor az író konfrontálódik a mindenkori hatalommal, például a politikai hatalommal, akkor saját maga is hatalmat fejt ki olvasóival, saját történet-feltételrendszerével és hőseivel szemben is. Arra tettem kísérletet, hogy ezt valamiféleképpen egységben lássam és láttassam.
MN: Kényes téma egy ilyen túlpolitizált időszakban.
ML: Nekem mint írónak az a dolgom, hogy leírjam azt, amit tudok, és egy olyan írói világot alakítsak ki, amely minél teljesebb és minél intenzívebb, és nyilván valamiképpen a körülöttünk tapasztalható valósággal is összefüggésben van, de persze nemcsak azzal, hanem az írói hagyománnyal is. Másrészt pályakezdésem és egész fiatalságom egyik legfontosabb tanulsága, hogy az írói munka akkor termékeny, ha a politikai hatalmon kívül álló vagy azzal szembehelyezkedő állampolgári magatartással jár együtt. Ez a reflex most is él bennem. Egyébként van egy névrokonom, egy másik Márton László, aki nem ennyire visszafogott a politikai megnyilvánulásaiban. ' az, aki a Demokratikus Chartában aktív szerepet visz. Nem vagyok vele azonos.
MN: Nem is érez késztetést arra, hogy íróként politikai kérdésekben állást foglaljon?
ML: Íróként meglehetősen ódzkodom mindenfajta direkt aktuálpolitikai állásfoglalástól. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor egy író erkölcsi kötelességet vagy ennél is erősebb késztetést érez, hogy állampolgárként is hallassa a hangját, és azt a kevés szellemi hatalmat, amit gyakorolhat, arra fordítsa, hogy az adott viszonyok megváltoztatására vagy meg nem változtatására tegyen erőfeszítéseket.
MN: A mostani helyzet ilyen?
ML: Ha az írónak a szellem embereként kell a közösség lelkiismeretét reprezentálnia, akkor megette a fene az egészet. Ha a pénzügyekhez, közgazdasághoz, adóügyekhez, külpolitikához és mindenféléhez értenie kell, és állandóan a vészcsengőt kell nyomnia, akkor nagy baj van. A dolog úgy áll, hogy az elmúlt húsz évben abban az illúzióban ringathatta magát a kulturális elit, hogy megengedheti magának a közügyekhez való hozzá nem szólást. Az utóbbi idők azt mutatják, elképzelhető, hogy a vészcsengőt időnként ismét meg kell nyomni. De az előkelő távolságtartás és a vészcsengő dilemmája változatlanul dilemmának érződik számomra. Aki a vészcsengőt nyomja, az az állampolgár, és nem az író. Az írói dilemmák nem arról szólnak, hogy kimegyünk-e az utcára az intézmények szétverése ellen vagy a tömeges elbocsátások ellen, mert ez egy teljesen más problémakör, noha ez is írói ábrázolások tárgya lehet, sőt ha így megy tovább, akkor kell is, hogy legyen. Másfelől a korszakra, amelyben élünk, riasztó középszerűség és követelménnyé emelt gyengeelméjűség jellemző, politikai pártoktól függetlenül. Ha van írói hivatás, akkor ennek fontos része a küzdelem ez ellen. Ha mással nem, nyelvi és poétikai eszközökkel.
MN: Többkötetes íróként, műfordítóként, külföldi egyetemi előadóként, számtalan irodalmi díjjal a háta mögött odafigyelnek a véleményére?
ML: Nem hinném, hogy a politikai döntéshozók akár presztízsokokból is bármilyen csekély figyelmet fordítanának egy-egy író állásfoglalására. Nem árt ezzel a ténynyel illúziótlanul szembenézni. Azt gondolom, hogy a kultúra, azon belül az irodalom szellemi és egzisztenciális túlélése ebből az illúziótlanságból fakadhat. Ellenkező esetben, ha az írók arra törekszenek, hogy korrigálják a politikai hatalmat, hogy tanácsokat adjanak, kioktassák, megmutassák a helyes utat, netán így próbáljanak támogatást szerezni, abból a politikai kudarcon túl csak szellemi értelemben vett bukás következhet. Ezt a bukást akkor kerülhetjük el, ha igazságaink vagy tévedéseink az írói munkából adódnak, és elég nagy formátumúak ahhoz, hogy fogódzót és muníciót adjanak azoknak, akik szembekerülnek velük.
MN: Tehát távol tartja magát a közélettől? Nem vesz részt politikai felvonulásokon, nem ír alá internetes petíciókat?
ML: Mint említettem, nincs nagy jelentősége, hogy mit gondol az író az aktuális politikáról. Ma már, például amikor Kemény Zsigmond műveit olvassuk, mondjuk a Zord időt vagy A rajongókat, akkor tulajdonképp mindegy, hogy Kemény Zsigmond mit gondolt Kossuth Lajos tevékenységéről. Nyilván egy irodalomtörténész számára ez fontos, és amikor a naplóját olvassuk, laikusként sem tudunk ettől teljesen eltekinteni. De az a jó, ha egy halott író művét úgy tudjuk olvasni, hogy nem erre figyelünk. Márairól is tudjuk, hogy egyszerre volt náciellenes és antikommunista. De szerintem írói észjárása megértéséhez nem ez a fontos, hanem az az erkölcsi tartás, amelyből egyszerre következik a politikai beállítódás, a mondatok természetrajza és az a sértett gőg, amelyet erényként öltött magára.
MN: Én most magát, a most élő írót faggatom.
ML: Léteznek a szolidaritás reflexei. Amikor azt látom, hogy szellemi műhelyeket vernek szét, hogy tömeges elbocsátások vannak, hogy az új kormányzat egészében véve arrogánsan kultúraellenes, hogy a populista demagógia megnyilvánulásait nem lehet észre nem venni, akkor erre természetesen valamiképp reagálni kell. De a probléma az, hogy a reakciók, amik erre szólnak, csak tömegesen érvényesek a jelenlegi szituációban, minthogy a szellemi tekintély fogalma erősen kérdésessé vált, nagyon szűk körbe szorult vissza, ami még akár húsz évvel ezelőtt sem egészen így volt. És idézhetem Petri György immár harminc évvel ezelőtti szavait, hogy zuhog az ész a gazdátlan tényrakásokra. Attól még, hogy én az említett folyamatokat elítélem, vagy azt gondolom, hogy jó volna ellenállást kifejteni velük szemben, attól még mindez a gazdátlan tényrakásokra zuhogó ész marad.
MN: Bár tavaly csak kormányváltás, és nem rendszerváltás volt, mégis rohamtempóban zajlik a tisztogatás nemcsak a közmédiában, hanem a kulturális intézményekben, a színházaknál, múzeumoknál is. Mire ez a kíméletlen kulturális őrségváltás?
ML: Szerencsésnek tartom magamat, mert én az állásomat már huszonkét évvel ezelőtt elveszítettem, így most nincs mit veszítenem. Úgy látom, hogy nem kulturális őrségváltás, hanem a kultúra leépítése és leértékelése zajlik. Egy író jóformán minden körülmények közt tud dolgozni, de egy díszlettervező, egy rendező, egy karmester, egy koreográfus már nem. Azt lehet látni, hogy van egy sor ilyen műfajú alkotó, akik eddig eredményesek voltak, és fel tudtak mutatni érvényes munkákat, de ezután nem lesznek ebben a helyzetben. Szerintem azt akarják kinyilvánítani az említett eseményekkel azok, akik ez ügyben a döntéseket meghozták, hogy a kultúra jóval kisebb szerepet fog ezentúl játszani, és főleg másmilyet, mint eddig. Sokkal inkább szolgáltatásjellegű lesz, autonómiáját elveszti, és ezen belül különösen drasztikusan le fog értékelődni a hagyományos értelemben vett műveltség. Helyébe lép egyfajta technikai tudás. Ehhez járul, hogy egyre hangosabb a nemzeti értékek tartalmatlan és őszintétlen magasztalása, miközben a kultúra leépítése, leegyszerűsítése és lebutítása nyilvánvalóan a nemzeti értékek erózióját is okozni fogja a nyelvhasználattól a kollektív önismeretig. A magyarság önazonosságának nagyon fontos része a nyelv kifejezőképes állapotban való tartása a színháztól kezdve a képzőművészeten és filmművészeten át az irodalomig.
MN: A színházi intézményrendszer szétverése fájdalmasan közelről érinti. A nagyratörő című drámatrilógiáját az elmúlt három évadban nagy sikerrel játszotta a Csizmadia Tibor vezette egri Gárdonyi Géza Színház társulata. Most azonban nincs folytatás.
ML: Ami az egri társulattal a közelmúltban történt, azt nem nevezhetem másnak, mint alávaló és esztelen rombolásnak. Természetesen elfogult vagyok, hiszen Csizmadiával huszonöt éve dolgozom együtt, és ez a közös munka számomra mindig fontos volt. Az egri évek során különösen az lett. Látnom kellett, hogy amit Csizmadia tíz év megfeszített munkával felépített, azt utódja tíz nap alatt szétveri. De hát éppen erről beszélek: túl kell élni. Ezeket a vereségeket sok lelkierővel és emberi méltósággal túl kell élni, érzelmileg és művészileg egyaránt.
MN: Véget vetnek az úgynevezett kultúrsznobizmusnak?
ML: Valamilyen szigetek megmaradnak, eltengődnek. A Kádár-rendszerben is megmaradtak. Csak a hivatalos kultúrpolitika nem erről fog szólni. Ami a színházi intézményrendszerben végbemegy, egy olyan törekvést kristályosít ki, hogy a színháznak nem magas művészi teljesítményekre kell törekednie, nem egy érvényes színházi világot kell kiépítenie, hanem valamiféle nemzeti princípiumot kell megfogalmaznia. Ennek értékeléséhez viszont érdemes egy pillantást vetni a korszak általánosabb összefüggéseire.
MN: A múltat végképp eltörölni...
ML: Azt gondolom, hogy valami olyasfajta szituáció ismétlődik meg, ami a Római Birodalom vagy az egész antikvitás hanyatlásakor egy bizonyos pillanatban, a hunok beözönlése előtti évtizedekben volt látható. Az infrastruktúra még nagyjából egyben volt, a mechanizmusok többé-kevésbé működtek, még a kulturális örökség áttekinthető, a könyvtárakban ott voltak a könyvek, a hagyomány megismerhető volt, csak az egésznek az értelme kérdőjeleződött meg és a tartalma üresedett ki. Más, új tartalom, ami ezt zökkenőmentesen továbbvihette volna, nem volt akkor sem, ha a kereszténység később az antik örökség átmentését többé-kevésbé végrehajtotta. Most viszont egyrészt nem látok olyasféle erőt, mint ami a kereszténység volt a Római Birodalom hanyatlásának éveiben, magát a kiüresedést, a hanyatlást, azt látom, és most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahol az áthagyományozott kultúra eróziója szükségszerűen bekövetkezik, és lehetséges, hogy az antikvitás szellemi öröksége nem a IV-VI. században veszett el, hanem most fog végérvényesen elveszni. Ez egyszersmind a magyar kulturális örökség erózióját is jelenti már most, napjainkban is.
MN: Ez a folyamat politikától független?
ML: Ellenkezőleg, túlságosan is összefügg a politikával. Nem az egyik vagy a másik pártéval, hanem azzal, hogy nincs olyan eszmei tartalom, ami az uniót, ezt a tisztán gazdasági és politikai képződményt élettel megtöltené. A politikai pártok képtelenek komolyan vehető eszméket megfogalmazni, és ez részint a gazdasági célkitűzések iránytalanná válását, részint a demokrácia színvonalbeli süllyedését, ellaposodását és elbutulását okozza. Ki fog derülni, hogy a demokrácia szabad polgárok nélkül is működőképes. Mi több, úgy működőképes csak igazán.
MN: A Kínában júniusban megrendezett magyar kiállítás erőteljes ősmagyar vonulata, valamint az "eklektikus művészlista", mondjuk úgy, újrapozicionálta a magyar kortárs művészetet. Mennyiben hiteles a nemzeti hagyomány ilyen módon való bemutatása külföldön?
ML: Vessünk egy pillantást a magyar nemzeti hagyományra. Nézzük például az 1567-es tordai országgyűlést, amely kimondta Erdélyben a vallásszabadságot. Szerintem ez hagyományunk egy kitüntetetten fontos része. Akárcsak a pozsonyi országgyűlésnek az a munkafolyamata, amely a jobbágyfelszabadítást készítette elő. Vagy a XIX. századi polgárosodás, vasútépítéssel és gyáralapításokkal. Vagy az, hogy Könyves Kálmán kijelentette, boszorkányokról, akik nincsenek, ne essék szó. Könyvgyűjtés. Nyelvújítás. Városfejlesztés. Szerintem ilyesmikből lehet a hagyományt érvényesen megkonstruálni, nem pedig vérszerződésből és lóáldozásból. Akkor érvényes a nemzeti hagyomány, ha működőképes társadalom kiépítésére tett kísérletek soraként jelenik meg. Úgy veszem észre, hogy a jelenlegi hivatalos hagyományteremtési folyamat, ami a turultól kezdve az íjászatig terjed, nem építi, hanem rombolja a nemzeti hagyományt. Megpróbál egy hiteltelen, hazug és demagóg konstrukciót teremteni, ami a nemzetet mint közösséget nem eggyé forrasztja, hanem megosztja. Lesznek, akik ezt a retorikát és kelléktárat kigúnyolják, mert úgy tudják, hogy ez nem hiteles, és lesznek, akik elhiszik. 'k sem fognak lelkük mélyéig hinni benne, mert nem tud a hitnek olyan fogódzót adni, mint régebben a vallás.
MN: Vajon a nagy történelmi egyházak anyagi és politikai erősödése tényleg együtt jár a hitélet erősödésével?
ML: Nem tartozom semmilyen egyházhoz, gyülekezethez. Kívülállóként úgy veszem észre, hogy a lelki események ugyanúgy megkövetelik az odaadó, rendszeres munkát, mint az eredményes nevelés vagy a lényegbevágó ismeretek átadása. Azt, hogy az egyházak ilyen funkciókat is mindinkább át akarnak venni, jónak tartanám, ha ez nem az egyháztól elválasztott és elválasztandó állam egyre súlyosbodó fogyatékosságainak jele volna.
MN: Az irodalom és annak művelői sincsenek manapság irigylésre méltó helyzetben.
ML: A könyvekre nézve a legnagyobb veszély, ha semmibe veszik őket. Sokan valóban így tesznek, egyesek sajnos a könyvszakmában is, de ez nem egyik vagy másik politikai párt bűne. Vegyünk ismét egy régi párhuzamot. Mi jelentette a középkor elején egy könyvnek a fennmaradását és pusztulását? A fennmaradást az jelentette, ha volt egy szerzetes, aki lemásolta a kolostorban, és a halálát az jelentette, ha nem másolta le. Ma akkor van pusztulásra ítélve egy könyv, ha nem veszi be az antikvárium. Ha beveszi, akkor arra még szükség van. Még nagyobb veszély, hogy az igazi könyvek eltűnnek a könyvnek látszó szögletes tárgyak tömkelegében. Iszonyú sok könyv termelődik, sokkal több, mint régebben, és nem könnyű az értékeset megtalálni. A kritika, a recepció nem tudja elvégezni ezt a munkát. A nyomtatott sajtóból kiszorul a kritikai rovat, az interneten káosz van. Az orientáció elbizonytalanodott. A legtöbb könyvesbolti eladó nem tudja, mit árusít. Nincs műveltsége, nincs ízlése, nem olvas. De ne csak erről beszéljünk. Mert ott a másik oldal. A kortárs magyar irodalom harminc éve folyamatosan jól teljesít. Vannak és lesznek olvasók, akik odafigyelnek az új művekre, és emlékeznek a korábbiakra. Itt-ott vannak jó, sőt nagyon jó könyvárusok is. Ismétlem: túl kell élni. Ezt a kedvezőtlennek érződő időszakot a magyar irodalom művelői közül mindenki túléli, aki bele nem hal. Mi kell egy írónak? Íróeszköz, papír, újabban számítógép és internet, továbbá munkája fontosságának tudata. Az előbbiek beszerezhetők, az utóbbiért meg kell dolgozni. Ugyanúgy, mint a lelki eseményekért. Elvégre az írói munka is lelki esemény.
