Magyar Narancs: Több tanulmánya is azt elemzi, miként élnek tovább - szinte búvópatakszerűen - olyan népek, etnikumok, melyeknek néhai, múltba vesző elődei már az ókori Keletnek is lakosai, kultúrájának, civilizációjának aktív formálói voltak. Mindezt úgy, hogy részesei is voltak az őket körülölelő mindenkori "többségi" társadalomnak - ugyanakkor attól határozott, korántsem szimbolikus kulturális, rítusbéli, nyelvi stb. különbségek el is választották őket.
Komoróczy Géza: Habár magára a címben feltett kérdésre - hogy ti. meddig él egy nemzet? - nem adtam konkrét választ a könyvben, de azért határozottan rendelkezem ilyennel. Addig él egy nemzet, ameddig úgy hívják. A név persze önmagában semmit nem jelent: nincsenek állandó választóvonalak, melyek az emberiség kezdeteitől és napjainkig érvényesek lennének. A határokat mindig pillanatnyi adottságok húzzák meg, melyek lehetnek politikai-hatalmi természetűek - és a leggyakrabban azok is. Ilyenkor a politikai hatalom kiterjedése definiál mondjuk egy nemzetet. Gyakran a vallás képezi a választóvonalat, amely vagy egybeesik a politikai határokkal, vagy - sokszor - egyáltalán nem. Ráadásul kisebb vallási közösségekről is tudható, hogy világszerte elterjedt diaszpóráik vannak. Léteznek nyelvi határok, melyek szintén nem esnek egybe az előző kettővel. Hogy konkrét példákra térjek: cikkeimet még a 80-as években Amerikában szerzett tapasztalatok inspirálták. Ekkor találkoztam Khomeini elől menekülő irániakkal, akik ókori keleti történelem óráimra jártak. Hamarosan kiderült, hogy keresztények, akik a forradalmi rezsim által kezdeményezett keresztényüldözések elől menekültek el. Anyanyelvük ugyan perzsa, de vallásuk alapján, ahogy ők mondják, asszírok avagy ajszorik: keleti szír keresztények, akiknek a felmenői még az északnyugat-iráni Urmia-tó környékén honos keleti szír dialektust beszélték. Ezek az ajszorik - ma már kissé blaszfémikusnak hangzó kifejezéssel - nesztoriánus keresztények: ez a közösség alapvetően Irakban alakult ki, mindig is ott éltek a legnagyobb számban. Már vagy másfél évtizede dolgozom egy ókori keleti történelemkönyvön, ami egyetemi előadásaimnak is foglalata volna. Eleve eltökéltem, és ebben ezek a tapasztalataim is inspiráltak, hogy az ókori Kelet történetét nem etnikai, hanem földrajzi határok között fogom tárgyalni - figyelembe véve a külső kapcsolatokat, a kisugárzást, a kívülről jövő hatásokat. Szakmai kompetenciám szerint a határpontot az arab hódítás jelenti - az i. sz. 630-as évek.
MN: Itt véget is ér a könyv története? Merthogy a tárgyalt világ biztosan nem ért véget...
KG: Azért még írtam egy fejezetet az arab nyelvben honos sumer és akkád jövevényszavakról, vagy arról, hogyan élnek tovább a mezopotámiai istenek pogány bálványokként, sátáni lényekként a keleti keresztény egyházakban. Ebben az összefoglaló műben nagyon fontos szerepet kap a talmudi zsidóság, amely alapvetően az ókori Babilóniában alakult ki. Meg a keleti kereszténység: a palesztinai, szíriai, dél-arábiai és a nesztoriánus kereszténység...
MN: Ezek a bizánci ortodoxiához képest mind heterodox vallási irányzatok...
KG: Kétségtelenül, ráadásul az ókor folyamán a római pápaság nem tudta őket a befolyása alá vonni, és a manicheusok, zoroasztriánusok sem tudták őket elnyomni - az ő sorsuk, történetük külön is elkezdett érdekelni. Mivel nyelvi kompetenciám az ékírásos nyelveken - sumer, akkád, hettita, elámi - kívül ezekre az elő-ázsiai sémi nyelvekre terjed ki, ezért tudtam eredeti források és szakirodalom alapján érdemben is foglalkozni velük. Még a 90-es évek elején írtam egy könyvet (Bezárkózás a nemzeti hagyományba, Századvég, 1992), amelyben megpróbáltam transzponálni ezt a nagyon sokfelé ágazó problematikát a magyar őstörténetre is. Tanultam annak idején Czeglédy Károlynál, aki a magyar őstörténetnek jelentős személyisége volt - ugyanakkor az egyetem sémi filológiai tanszékén dolgozott. A hagyományosan jó héberes, bibliafordító református Czeglédy családból származott, a 40-es évek elején még Hollandiában az ugariti nyelvről írta a disszertációját, de azután már Magyarországon belesimult abba a turkológiai-altajisztikai iskolába, amely a magyar őstörténetet mindenáron egy vonal mentén akarta végigvezetni - ha nem is Ádámig és Éváig, de a megfogható legkorábbi elődökig. Én mindig is úgy gondoltam, hogy ilyesféle őstörténet nincs. Az őstörténet bizonyos elemei kutathatók, hiszen előzménye mindennek van, sőt még az előzmények előzményei is vizsgálhatók. De ott, ahol már pusztai birodalmakról, régi finnugor, török törzsekről beszélünk, az már nem a magyar őstörténet, hanem a sztyeppei népek történetének része, amely csak nagyon áttételesen kapcsolódik a magyar történelemhez. Amikor azon tűnődtem, mi is a modellje a magyar őstörténetnek, akkor arra a konklúzióra jutottam, hogy az őstörténet nem igazság vagy valóság, hanem elhatározás kérdése: azt az őstörténetet választod magadnak, amit akarsz. Ezt remekül lehet a családtörténeten is szemléltetni: nincs ma Magyarországon olyan ember, aki mind a 16 ükszülőjét meg tudná nevezni - ezek után már önkényes, hogy az elődöket kutatva a családfának melyik ágán megyek vissza. Úgy gondoltam, hogy ez a modell még inkább áll a népekre, melyek amúgy is konglomerátumok. Egyetemi előadásaim alkalmat adtak arra, hogy kidolgozzak néhány esettanulmányt - például a már említett asszírokról. A modell kétségtelenül releváns abban a tekintetben, hogy megadja azt a néhány konstitutív tényezőt, mely mondjuk az i. e. első évezred közepén definiál egy népet. Láthatóvá válik, hogyan lesz az észak-szíriai földművesekből, az ide tízezerszámra deportált észak-izraeli népességből - azt is mondhatjuk, zsidókból - a megszálló mag-asszír katonaság vezető rétegéből, a később érkező irániakból egy etnikum, hogyan krisztianizálódik később, s hogyan válik a kereszténységen belül egy afféle disszidens csoporttá. Láthatóvá válik az is, utóbb miként iranizálódik az a népesség (legalábbis a keleti csoportjai) a perzsa etnikum keretén belül, s végül eljutunk addig, hogy ma ennek a népnek Chicagóban, Los Angelesben, San Franciscóban, Ausztráliában, Új-Zélandon élnek nagy egyházi közösségei.
MN: És Svédországban...
KG: Így van.
MN: ...ahol még saját futballcsapatuk is van, az Assyriska Föreningen, amiről pár éve díjnyertes dokumentumfilm is készült, s ahol számos jelenlegi profi európai sztár is nevelkedett.
KG: Ha lehetek kicsit cinikus, akkor futballhoz még annyira sem értek, mint a jeles politikusnő. Számomra, s ezt több cikkben is megírtam, az asszírokkal kapcsolatos nagy történet Viktor Sklovszkijtól, a neves szovjet - zsidó származású - esszéistától és irodalomtörténésztől származik. ' magyarul is megjelent emlékirataiban, az Érzelmes utazásban leírja, hogyan pusztították az észak-iraki, iráni ajszorikat az akkor már a Közép-Keleten, Északnyugat-Iránban, az iraki Kurdisztánban is hatalmi aspirációkat is tápláló Szovjet-Oroszország vöröskatonái, akik közé egyébként maga Sklovszkij is tartozott... Vállvetve a környékbeli kurd és perzsa muszlim lakossággal! Én még a 60-as években is tudtam szót váltani oroszul iráni-azerbajdzsáni, Tebriz környékbeli lakosokkal, akik megtanulták a néhai megszállók nyelvét.
MN: Pláne, hogy a szovjetek visszatértek, és a II. világháború alatt is elfoglalták Észak-Iránt.
KG: Így van: egészen 1947-ig megszállás alatt is tartották. Arról nem is beszélnék, hogy Leningrádban, ahol ösztöndíjasként jó pár hónapot töltöttem a 60-as, 70-es években, a cipőtisztítók is az asszírok közül kerültek ki. Így is nevezték magukat.
MN: És Szovjet-Azerbajdzsánból származtak?
KG: Még csak nem is onnan, hanem Szovjet-Örményországból, annak is egy zárt enklávéjából, Nahicsevánból. Ma ez a terület már Azerbajdzsánhoz tartozik. De még Grúziában is élnek asszírok. Ezenkívül szakmai okokból, tanulmányaimból és egyetemi dolgokból is következően, sikerül beleakaszkodnom a zsidó problematikába, s az ezt kísérő viták során sikerült számos ellenfelet összegyűjteni.
MN: Ahogy a mostani kötet Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség című tanulmánya is összefoglalja, a magyarországi zsidóság etnikai jellegének értelmezése, meghatározása, mindenkori definíciója folyamatos, éles viták kereszttüzében állt, s ezek a mai napig sem csitultak el.
KG: Én azt gondolom, hogy a zsidóság a történelemben mindig is nép volt. Vagy volt országa, és akkor nagyon kevéssé élt diaszpórában, vagy nem volt országa, és akkor jórészt diaszpórában élt. A közelmúltban Franciaországban megjelent a diaszpórák atlasza: többek között a világba szakadt örmény, kínai, vietnami, zsidó, magyar közösségek statisztikái térképen is ábrázolva. Ez is bizonyítja azt, hogy ez a státus nem csak a zsidók sajátja. Az, hogy a zsidóság nép, a 18. század végéig nem is volt kétség tárgya. Az akkor kezdődő emancipációs folyamat során merült fel először, hogy miként kellene jogokban részesíteni az addig zömmel pária státusú zsidókat. A francia forradalom, majd Napóleon erre radikális megoldást kínált: a Nemzetgyűlés már az 1790-es években kimondta, hogy zsidóknak személyenként minden jogot megad, de mint társadalmi csoportnak semmit. Ezt Napóleon is kodifikálta, majd 1805-1806-ban összehívta a zsidó bölcsek tanácsát, a Nagy Szanhedrint, és ennek nyomán kialakította azt a rendszert, amelynek alapján szabad vallásgyakorlata és kulturális autonómiája lehet a zsidóságnak Franciaországban - de nincs nemzeti szerveződése. A francia modell azonban nemcsak a zsidókat nem ismeri el önálló nemzetnek, nemzetiségnek - de a bretonokat, okszitánokat, baszkokat és a peremvidékek más lakóit sem. Az európai modell nem mindenhol követte a franciát, aminek hátránya volt, hogy elmaradt tőle polgárjogi tekintetben - cserébe sokkal többet engedett megőrizni az etnikai szolidaritásból. Határozott véleményem szerint a zsidóság esetében népről van szó, amelynek szolidaritása határokon túlnyúló, ráadásul 1948, Izrael állam létrejötte óta egy olyan nemzetközi konstellációban él, amely Izrael és a diaszpóra párhuzamos megléte és interakciója miatt elliptikus szerkezetű. Ebből néha mások is részt kértek: Magyarországot a háború után részben a Joint segélyakcióiból is építették újjá. Ehhez "csupán" - erőszakkal, zsarolással - el kellett téríteni a túlélő zsidóknak szánt pénzt. Az azóta nyilvánosságra került adatok alapján a Vas Zoltánék által kidolgozott direktíva legalább 15 százalékos részesedésről szólt. Amikor '45 után elindult a holokausztot túlélő, megmaradt zsidóság héberül brichának nevezett nagy migrációs hulláma Kelet-Európából Nyugat, később részben Izrael felé, akkor annak legfőbb tranzitállomása éppen Pozsony és Magyarország, Budapest volt. A bricháért devizában fizettek a zsidó segélyszervezetek - s ezt magyar részről Vas Zoltán (a Gazdasági Főtanács akkori vezetője, főtitkára - a szerk.) intézte. Elég volt egy jól megszervezett provokáció, hogy leálljanak a menekültszerelvények: csupán akkor indították őket újra, amikor a finanszírozó zsidó szervezetek beleegyeztek, hogy az ellátásukra szolgáló összeget a Magyar Nemzeti Bankon keresztül utalják. Nagy igazság, s ezt is leírtam már az említett tanulmányban: Magyarországon a zsidó szabadság korlátozásával kezdődött az egyetemes szabadság korlátozása.
MN: Ez már szerencsére a múlt - mitől olyan élesek a mai polémiák a zsidóság nemzeti jellege körül?
KG: Annak elismerését, hogy a zsidóság esetében is egy nemzetközileg szolidáris népről van szó, nehezíti, hogy Magyarországon az etnikai, genetikai, törzsi nemzettudat dominál. Ennek problematikusságát még Szűcs Jenő mutatta ki - pontosan Molnár Erikékkel, a kommunista-álpatrióta történetírókkal folytatott polémia során. Ez a Szűcs szerint végzetes természetű genetikai-etnikai leszármazás-tudat az utóbbi két évtizedben erőteljesen artikulálódott, sőt a múlt évben mondhatni kormányra került. A helyzetet persze bonyolítja a magyar kisebbségi önkormányzati törvény, amely kedvez az etnobiznisznek - valljuk meg: itt sokszor a pénzről van szó. A magyar zsidóság a történelem folyamán többnyire eltartotta saját intézményeit. Most nem tartja el: nem akarja vagy nem tudja. A magyar zsidóság fél attól, hogy ha azt mondja, hogy én ugyanolyan zsidó vagyok, mint az oroszországiak, izraeliek vagy a németországiak, akkor előállnak mondjuk a nyilaskeresztesek és azt mondják: te nem vagy magyar.
MN: Tehát a magyar zsidók/zsidó magyarok az erőszakos disszimilációtól félnek? Attól, hogy ismét kizáratnak ebből az amúgy is szűkkeblűen, törzsi alapon definiált nemzeti közösségből?
KG: Ezt a vitát nem ezen a szinten kellene megoldani - nem azzal, hogy vitatkozik egymással, hadd fejezzem ki így magam, a nemzeti zsidó és az etnicista magyar. Ebben a kérdésben semmi más nem hozhat megoldást, mint hogy az állam, mint legmagasabb integratív szerv világossá teszi azt, hogy mindenkinek többféle identitása van. Ott van rögvest a példa: mostanában "ezerrel nyomatják" a határon túli magyarok identitásának ügyét...
MN: ...akiktől el is várják, hogy egyszerre többféle identitásuk legyen.
KG: Valóban, ezt el is várják, és közben berzenkedik a romániai, szlovákiai politikai elit, és részben az ottani magyarok is. De ugyanez a kettősség a zsidóság esetén is működne: szerintem a zsidóság egy nép, amely Magyarországon élve teljes jogú magyarnak tekintendő - elvégre amúgy sem etnikai típusú nemzet vagyunk. A ma itt élő populáció ősei között az Árpáddal érkezettek elenyészően kis százalékban szerepelnek. A magyar nép a 9. század óta folyamatosan töltekezik fel: hol az itt lakókkal, hol a meghódítottakkal, hol a beköltözőkkel. Egy népnek a története a beolvadás/beolvasztás, azaz asszimiláció és a kibocsátás, azaz a disszimiláció párhuzamos története. Nem véletlen, hogy a szomszéd országokban, Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, Ausztriában annyi magyar nevű él - az ő (legalábbis apai) felmenőik száz éve még magyarul beszélhettek.
MN: De ennek a fordítottjára is bőven találunk példát - például a budapesti telefonkönyvben...
KG: A nemzeti, etnikai határok sohasem merevek - itt állandó diffúzió zajlik. Ez az a pont, ahol a genetikai vizsgálatok úgyszólván a levegőbe akarnak vonalat húzni. Pontosan az állam és annak vezetőinek feladata volna, hogy hangsúlyozzák: itt egy folytonosan alakuló népről van szó - a honfoglalás óta! A rendszerváltás óta élesen artikulálódik egyfajta zsidó-magyar kontroverzia: ebben elkezdtek beszélni az állítólagos zsidó bosszúvágyról, a zsidóság magas számarányáról a kommunista funkcionáriusok és a biztonsági szervek alkalmazottai, az ávósok között, s az emiatt elszenvedett sérelmekről. Ugyanakkor a zsidóságnak, amit Ember Mária gyönyörűen megírt annak idején, valóságos sérelme, hogy hiába találja meg, mégsem tudja visszaszerezni a szomszédtól a zsidóüldözés idején elorzott javait. Én azt hiszem, történt egy jelentős hiba, rögtön a háború után. Amit mi kibeszélésnek nevezünk, pusztán általános fogalom, de legalább a rendszerváltás óta kellett volna találni neki valamiféle, konkrét esetre szóló analitikus tartalmat.
MN: Bibó az 1948-as esszéjében próbált egy forgatókönyvet adni a kölcsönös kibeszéléshez: konkrét pontokba rendezte, miről is szóljon a párbeszéd.
KG: Én is ehhez tartanám magam: beszéljünk tehát a személyes szabadságról, az attól való megfosztásról, az erőszakról, a gyilkosságról, de a szolidaritásról is. De szóljunk akkor a vagyonról is, arról, hogy ki mennyivel járult hozzá az országépítéshez - mondjuk arról, hogy akinek gyára volt, az nem csupán vagyont halmozott fel, de százaknak, ezreknek, tízezreknek munkát adott, esetleg még egy privát szociális ellátórendszert is működtetett. A sérelmek taglalásánál nyilvánvaló, hogy a mondjuk a deportálás során a többségi társadalom által mutatott közönyt, néha ellenségességet nagyon nehéz mással jóvátenni, mint egyfajta szeretettel. Itt tenném hozzá: szerintem a '45 után működő népbíróságok, szemben a németországi gyakorlattal, nagy hibát követtek el, s erre csak történeti távlatban lehetett rájönni. Nálunk a népbíróságok szigorú ítéleteket hoztak, sok volt a halálos ítélet, a hosszú börtön - még 56 után is sokan a rácsok mögött töltötték büntetésüket. Németország az utólagos rekonstrukció szerint úgy járt el, hogy az eljárások, perek során mindenkit, akit egyáltalán elért, megbüntetett - bűn nem maradt büntetés nélkül. Ugyanakkor nem akart bosszút, pláne tömegmészárlást. Éppen ezért az első pillanatban az igazságtétel sokkal szigorúbban széles körű volt. Szigorúbb, hiszen a büntetést nem tudta elkerülni senki. Hosszabb távon a német közvélemény mégis úgy érezte, hogy nincs lekaszálva egy nemzedék, amely bűnös volt vagy minimum nem tett semmit - de mégiscsak ők lettek az apák és a nagyapák nemzedéke.
A magyarországi felelősségre vonás során viszont rekonstruálódott az a helyzet, amelyben vannak a nyilaskeresztesek, és vannak az elhurcolt, meggyilkolt zsidók. Miközben ott volt még a közönyös, esetleg kárörvendő többség, akikről ugyanúgy hallgattak, mint a túlélő zsidóról, aki nem találta javait, és aki akkor sem érezhette biztonságban magát, ha belépett a kommunista pártba, vagy munkát kapott az államigazgatásban. A kibeszélésnek erre is ki kell terjednie. És ha egy nemzet akarunk lenni, akkor mindenkinek fájlalnia kell azt, ami a zsidókkal történt. De persze azt is, aminek más társadalmi csoportok estek áldozatul, mondjuk a kommunizmus alatt. Ebből a szempontból nem állítható szembe egymással Auschwitz és a Gulag, a nyilasok vagy az ávó terrorja. Itt éppen arról van szó, hogy ha fenn akarjuk tartani Magyarországot, ha nem akarjuk, hogy szétessen, akkor kölcsönösen zsidónak kell lennünk és nem zsidónak kell lennünk - kinek-kinek a helyzete szerint. Ennek keretében pedig magától értetődőnek tartom, hogy elismerjük a zsidóság mint nemzetközi, részben diaszpórában, részben saját államban élő nép létét. Azt pedig nem szabad megengedni, hogy ha valaki zsidónak vallja magát, akkor ne teljes értékű és teljes jogú magyar állampolgár legyen. Itt az egyetemen, a hebraisztika-judaisztika szakon pontosan ezekkel a problémákkal foglalkozunk: bár nem kérdezzük senkitől, hogy zsidó-e vagy nem, jól tudjuk, hogy vannak, akik keresztény teológus és rabbiképzős diákjaink, és persze teljesen szekuláris hallgatóink. Akad, aki hebraisztikai tanulmányaival a zsidó identitását akarja visszanyerni, és olyan is, akinek ez csak tudományos cél.
MN: Izgalmas az a kép, amit történeti írásaiban vázol fel a konglomerátumszerűen felépülő közel-keleti társadalmakról, ahol kis autonóm egységek kapcsolódnak a nagy egységhez, s nem éles árkok vannak az alrendszerek között, csupán afféle függönyök - de azért ezek a határvonalak jelzik, hogy egy másik kultúrájú, identitású csoportról van szó. Ugyanakkor ön is megemlíti azokat a történeti fordulópontokat, amikor felborul az addigi egyensúlyi helyzet. Habár csekély változásokkal ugyanazon populáció reprodukálta magát a Közép-Keleten, de az utolsó száz évben többször is véres erőszakkal változtatták meg az etnikai térképet: gondoljunk csak a törökök első világháború alatti és utáni véres keresztényüldözésére, az örményirtásra. Vagy arra, hogy számos, ön által is említett iraki kisközösség, mint például az asszírok vagy a mandeusok éppen az iraki háború és az azt követő etnikai-vallási erőszak nyomán váltak földönfutóvá.
KG: Nekem Irak tárgyában különvéleményem van: nincs amerikai barátom, aki egyetértene velem. Bush Szaddám elleni háborúját a lényegi kudarc ellenére ma is helyesnek tartom. Szaddám Huszeinnek el kellett tűnnie: az ő neofasiszta rezsimje még Khomeiniénél is kegyetlenebb volt, ami azért következik a perzsa és arab politikai hagyomány különbségéből is. Véleményem szerint az iraki háború kudarcáért főként az ENSZ, az Európai Unió egy része, valamint al-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség akkori vezetője tehető felelőssé, akik 2001. szeptember 11. után sem mutattak kellő szolidaritást az Egyesült Államok iránt - s ez éppen elég időt adott a Szaddám-rezsim vezetőinek ahhoz, hogy átmentsék magukat, s kialakítsák az ellenállás infrastruktúráját, ami utóbb tragikus pusztításhoz vezetett. Időközben több rejtélyre is fény derült. Akkoriban a nemzetközi orientalista és régészközösség is alaposan felháborodott a bagdadi múzeumok meg a dél-iraki, főleg sumer régészeti lelőhelyek kifosztása, feldúlása miatt. Ám egy pártatlan bizottság kiderítette, hogy ezek a környékbeli, családi alapon működő fosztogatók buzgalmának estek áldozatul, akik a harcok elültével láttak munkához, és a zsákmányt Jordániában tették pénzzé. Vannak nagy konvulziók, afféle görcsös átalakulások a népek történetében. Ilyen volt például az oszmán-törökök hullámszerűen ismétlődő terjeszkedése, ami a 14. századtól Bécs utolsó török ostromáig tartott, s melynek során a Balkán, de még a magyar hódoltság is jelentős részben iszlamizálódott, sőt eltörökösödött. Ha megnézi a gyönyörű, tompasárga, világosbarna hódmezővásárhelyi kerámiákat vagy a szőtteseket, vagy a pásztorszűrmintákat, majd elmegy Iránba és betér egy múzeumba, akkor látni fogja, hogy ezek az i. sz. II. évezred elejének ottani szín- és formavilágát őrzik, ami a szeldzsukok, majd az oszmán-törökök közvetítésével jutott el a Dél-Alföldre. Efféle konvulzív tüneteket hozott a dualizmus kora - de az I. világháború közötti határváltozások is. Ennek vannak olyan érdekes tünetei is, mint hogy manapság Bukarest lett a határon túli magyar kultúra egyik legfontosabb centruma - meg olyan szokványosak is, mint mondjuk a pilisi szlovákság csaknem teljes beolvadása, vagy éppen a horvát és a bunyevác etnikum napjainkban éppen Magyarországon zajló szétválása. Ezek a folyamatok rendre valami nagyobb léptékű, állampolitikai-katonai természetű, néha erőszakos átalakulásokkal kezdődnek és sokszor ennek nyomán szervesülnek. Ha bizonyos időközönként metszeteket készítenénk Magyarország népességéről, az jelentős változásokat mutatna. Már akkor is gondban lennénk, ha jelenben kéne statisztikailag releváns mintát venni a magyarországi populációból - mondjuk időbeli összehasonlítás céljából. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez a jelen állapothoz nem lehet egy Árpád-kori, a véletlenszerűen fellelt csontvázleletek alapján felvázolható kiindulópontból egyenes vonalat húzni - a közbülső állapotokat jellemző metszetek mindig mások lesznek. Anynyi bizonyos, hogy a 20. században két világháború és a kisebbségek üldözése nagyon megkavarta a képet Európában - de a Közel-Keleten is. Ennek a helyzetnek a rendezéséhez valamit tenni kéne a 21. században. Most úgy látom, hogy az Egyesült Államok az a hely, ahol minden bevándorolt csoport büszkén vallja magát amerikainak, miközben mondjuk lengyel paphoz jár misére, örmény kulturális egyletet látogat, akár Izraelbe küldi a fiát egyetemre - vagy éppen a hadseregbe. Ma globális mobilitás működik - igaz, ez nem érinti a világ populációjának egészét.
MN: Lehet mondani azt, hogy Amerika, meg tágabban értelmezve a Nyugat lenne ezeknek az ókorból eredeztethető, multikulturális birodalmaknak az utóda, ahol megmaradhatnak ezek a kis etnikai autonómiák - akár az ajszoriké vagy a mandeusoké.
KG: Valószínűleg ezek leginkább Amerikában maradhatnak meg, ahol normális politikai rendszer van. Európában ezt előbb meg kellene teremteni - legalábbis nálunk biztosan. Amerika a múlt században kétszer mentette már meg Európát az öngyilkosságtól - mindkét világháború amerikai beavatkozásra végződött ilyen-olyan békekötéssel. Valószínűleg indokolatlan az Amerika-ellenes bujtogatás az európai és a hazai politikai közvéleményben. Inkább azt kellene megfigyelni és eltanulni, hogyan tartja fenn magát az amerikai típusú demokrácia.
