Köszöntő

Rangos díjat kapott Végel László

  • Vári György
  • 2012. június 20.

Könyv

Az indoklás szerint Végel a Konstantin Obradović-díjat a Szerbiában és az egész délkelet-európai régióban kifejtett, az interetnikus és interkulturális tolerancia és megértés fejlesztése terén végzett munkájáért kapta. A díjazottat Vári György méltatja.

Végel László az utóbbi fél évszázad vajdasági irodalmának egyik legjelentősebb alakja, a legendás Új Symposion egykori szerkesztője. Egy makró emlékiratai című első regényével rögtön zajos sikert arat a „farmernadrágos próza” meghonosítójaként, sokak szerint távolról a magyar próza Esterházy és Nádas Péter nevével fémjelezhető fordulatát is megelőlegezi. Későbbi, az esszé és a széppróza közti átmeneti megszólalásmódot kikísérletező írásaiban a nemzeti és a kisebbségi identitás kérdéseinek legszenvedélyesebb végiggondolója, egyfajta hontalanság, univerzális kisebbség tapasztalata határozza meg munkáit, melyek hangvétele sok tekintetben az értekező Kertész Imréével rokonítható, akinek ez az univerzális kisebbségiség szintén alapélménye.


Végel a multikulturális Közép-Európa emlékének őrzője, hanyatlásának krónikása, többek között az Újvidék múltjáról és jelenéről szóló írásaiban is ezt veszi számba. Minden kirekesztő nacionalizmus bátor ellenzéke – Milošević országlása alatt egy ideig bujkálni is kényszerül. A bezárkózó kisebbségi magyar nacionalizmust hevesen bírálja, ugyanakkor aggódva figyeli a magyar kisebbség számarányának, politikai súlyának egyre erőteljesebb csökkenését, a magyar kisebbségi közösségen belül is gyakran marginális, ellenzéki szerepbe kényszerülve.
Kritikus bátorság, nonkonformizmus, de ezzel párhuzamosan a közössége felé irányuló lebírhatatlan hűség és szolidaritás jellemzi az esszéista és publicista Végel ténykedését. Meg az évtizedek óta egyenletes, magas színvonal, tág horizont és kivételesen sokirányú tájékozottság.

Lapunk egykori állandó publicistájáról büszkén mondhatjuk: éppen olyan, amilyennek az egyszerre kritikus és felelős értelmiségit képzeljük. Szeretettel gratulálunk megérdemelt kitüntetéséhez.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.