Végel László az utóbbi fél évszázad vajdasági irodalmának egyik legjelentősebb alakja, a legendás Új Symposion egykori szerkesztője. Egy makró emlékiratai című első regényével rögtön zajos sikert arat a „farmernadrágos próza” meghonosítójaként, sokak szerint távolról a magyar próza Esterházy és Nádas Péter nevével fémjelezhető fordulatát is megelőlegezi. Későbbi, az esszé és a széppróza közti átmeneti megszólalásmódot kikísérletező írásaiban a nemzeti és a kisebbségi identitás kérdéseinek legszenvedélyesebb végiggondolója, egyfajta hontalanság, univerzális kisebbség tapasztalata határozza meg munkáit, melyek hangvétele sok tekintetben az értekező Kertész Imréével rokonítható, akinek ez az univerzális kisebbségiség szintén alapélménye.
Végel a multikulturális Közép-Európa emlékének őrzője, hanyatlásának krónikása, többek között az Újvidék múltjáról és jelenéről szóló írásaiban is ezt veszi számba. Minden kirekesztő nacionalizmus bátor ellenzéke – Milošević országlása alatt egy ideig bujkálni is kényszerül. A bezárkózó kisebbségi magyar nacionalizmust hevesen bírálja, ugyanakkor aggódva figyeli a magyar kisebbség számarányának, politikai súlyának egyre erőteljesebb csökkenését, a magyar kisebbségi közösségen belül is gyakran marginális, ellenzéki szerepbe kényszerülve.
Kritikus bátorság, nonkonformizmus, de ezzel párhuzamosan a közössége felé irányuló lebírhatatlan hűség és szolidaritás jellemzi az esszéista és publicista Végel ténykedését. Meg az évtizedek óta egyenletes, magas színvonal, tág horizont és kivételesen sokirányú tájékozottság.
Lapunk egykori állandó publicistájáról büszkén mondhatjuk: éppen olyan, amilyennek az egyszerre kritikus és felelős értelmiségit képzeljük. Szeretettel gratulálunk megérdemelt kitüntetéséhez.
