Ilyen rendszerváltásunk még nem volt: a nyolcvanas évek közepén ismeretlen eredetű, csápos lények érkeztek Magyarország egyik, meg nem nevezett megyéjébe, hogy fenekestül felforgassák az általunk ismert valóságot. A megfejthetetlen, hideglelős iszonyatot kiváltó idegenek (főhajtás Lovecraftnak) eltüntették az összes baglyot (főhajtás David Lynchnek), és a következő évtizedekben alapjaiban határozták meg a demokratikus Magyarország sorsát (politikusoknak nem jár főhajtás). Első regényében Veres Attila nemcsak az apokaliptikus közeljövőt, hanem alternatív múltunkat is csápos nézőpontból ábrázolja, a fejezetek elé biggyesztett mottók egy lényekről szóló Tankcsapda-dalszövegből, Torgyán József-felszólalásból és Alföldi Róbert-interjúból idéznek. A történet főhőse a monstrumok új gondozója, aki egy szakításból lábadozna, de hamar egyértelművé lesz számára, hogy valami jóval nagyobb kataklizmát kell túlélnie.
Akár a sci-fi, akár a horror felől olvassuk, a keserű embergyűlölet és a nyomasztó világvége-hangulat mindkét műfaj hazai mezőnyében egyedivé teszi a fiatal szerző regényét. Veres ugyanis nem riad vissza a totális pusztulás lidércképétől, és következetesen hidegen ábrázolja azt a világot, amelyben nem az emberé többé a valódi hatalom. A kiismerhetetlen idegenek, az önálló identitású erdő vagy az utolsó fejezet osztott személyiségű hőse mind abba az emberen túli poétikai térbe helyezik a regényt, amelyet a magyar irodalom mostanában kezd felfedezni. Ha pedig hozzávesszük, hogy ebben a nem emberi esztétikai fordulatban a líra járt az élen, nem a próza, úgy az Odakint sötétebb valóban egyszerre jelzi a kezdetét valami újnak, illetve számol le a régivel. Utóbbiak persze mi, felesleges emberek volnánk: az általunk teremtett és szétrohasztott világban, ahogy az elbeszélő véli, „ha valakinek van egy kevés esze, már rég megölte magát”.
Agave Könyvek, 2017, 276 oldal, 2980 Ft
