Didion híres memoárja egy esztendőnek, ha nem is a krónikája, de a feldolgozási kísérlete. 2003. december 30-án, miközben vacsorához készülődnek, férje, John Gregory Dunne hirtelen szívleállás következtében meghal. Mindez egy hónappal a negyvenedik házassági évfordulójuk előtt történik, miközben felnőtt lányukat, Quintanát egy fertőzéskor kialakult szeptikus sokk érte, és éppen kómában fekszik. Didion majdnem egy évre rá, 2004 októberében veti papírra könyvének a programját: „Kísérletet teszek arra, hogy értelmet találjak az ezt követő időszakban; megpróbálom megtalálni a mögöttes jelentést a következő hetek és hónapok történéseiben, melyek arra késztettek, hogy megváltoztassam minden korábbi meggyőződésemet a halállal, a betegséggel, a valószínűséggel és szerencsével, a jó- és balsorssal, a házassággal és gyerekekkel, az emlékezéssel, a gyásszal, a józan ésszel, a halál elfogadásával vagy el nem fogadásával, és magával az élettel kapcsolatban.”
A bejelentés után ez következik: „Egész életemben író voltam. Íróként (…) felismertem, hogy a lényeg valójában a szavak, mondatok és bekezdések ritmikájában bújik meg, ez pedig remek módszert kínál arra, hogy a kikezdhetetlen felszín mögé rejtsem, amit valójában gondolok, amiben hiszek.” Ezúttal azonban, folytatja Didion, jobban szeretné, ha egy vágó- és szerkesztőprogram segítségével egyszerre mutathatná meg az elmúlt év felvillanó emlékképeit, „melyekből az olvasó kedvére válogathatna”, mert, ahogy írja: „Jelen helyzetben a szavak önmagukban nem vezetnek el a megértéshez.”
Mi van, ha nem találunk szavakat?
Az irodalmi értelemben vett kérdés az, hogy amennyiben az írói eszközök önmagukban kevésnek bizonyulnak, ha a tapasztalat átadására nem léteznek megfelelő szavak, hát mi kerüljön a könyvbe. Szavak kerülnek bele, nyilván, szavak és mondatok. Rengeteg mindent megtudunk a gyászról mint depresszív és a vágy által vezérelt állapotról, miután Didion a pszichológiai szakirodalmat hívja segítségül a helyzet feltérképezéséhez. Egyáltalán, a reflexió és a racionalizálás folyamatosan védekezési mechanizmusként működik a „végletes sebezhetőség, érzelmi mezítelenség, nyíltság” állapotával szemben. Mindezt újabb teherként Quintana betegsége súlyosbítja, aki, miután New Yorkban elbocsátják a kórházból, Los Angelesben összeesik a repülőtéren, majd nem sokkal ezután életmentő idegsebészeti beavatkozáson esik át. (Attól tartok, hogy a könyvnek ez a része, a kórházi bonyodalmak leírása az UCLA klinikáján – „a nyugati országrész első, az ország harmadik legjobb klinikája” –, beleértve a New Yorkba tartó háromezer kilométeres betegszállító repülőutat, a magyar egészségügy viszonyain edződött olvasóra sajátos hatást gyakorolhat: az együtt érző aggodalmon túl megnyit előtte valamiféle rémületes kulturális szakadékot is.) A gyászfolyamatot ilyen módon tehát a Quintana fölötti aggodalom, a folyamatos vészhelyzet is késlelteti.
Didion alaptétele szerint a mágikus gondolkodás, a gyászolt személy visszahozására irányuló irracionális vágy, illetve az emlékeket felszínre hozó érzelmi spirál patologikus állapot, amelyet le kell küzdeni – a mágikus gondolkodás hárítás, amely nem vezet sehova, a múltba tekintés során pedig hiába keres biztonságosnak tűnő mellékvágányokat vagy menekülő utakat a gyászoló, a fájdalmas emlékképek óhatatlanul utat törnek maguknak. „Megfogadtam – írja –, hogy az életem hátralevő részét nem különcként, vendégként fogom élni, hanem képes leszek önállóan funkcionálni.”
Mindez azonban egy író szájából hangzik el, aki ugyancsak író férjét gyászolja. Mindketten magasan kvalifikált és sikeres entellektüelek. Lehetne akár sorsdrámaként is olvasni a könyvet, ahol „a sikeres emberek sajátos gondolkodásmódja” bizonyul hasznavehetetlennek („A szervezőkészségük valóban csodálatra méltó. A telefonszámokon alapuló hatalmuk pedig páratlan”), és romba dől a szociális védettség nyújtotta magabiztosság. Számomra jóval izgalmasabb kérdés azonban, hogy a mágikus gondolkodás kordában tartásának milyen viszonya lehet az irodalomhoz. Hiszen éppen az érzelmi spirál felidézése, az elvileg kerülendő emlékáradat szabadjára engedése ad testet a könyvnek, és rajzolja meg Dunne figuráját. A férj az 1987-es diagnózisa óta felfüggesztett halálos ítéletként élte meg a szívbetegségét. A jelek és üzenetek keresése, például John Dunne egyes gesztusainak és félmondatainak az újraértelmezése Didion részéről nem pusztán annak a vágynak a megjelenési formája, hogy visszafordíthatóvá tegye az időt, és újraírhatóvá a történteket, hanem egyszersmind az eltávozott társ alakjának is új kontúrokat ad. A másik ettől fogva megfejtendő feladványként, újra megismerendő személyként nyer formát, ami a közös történetnek az újraértelmezését feltételezi. Ez a folyamat pedig a memoár lapjain kétségkívül alkotói folyamatként jelenik meg: ha tetszik, éppenséggel az irodalmisággal járó mágikus gondolkodás válik megkerülhetetlenné.
Boncolási jegyzőkönyv
A mágikus gondolatok éve nem jó könyv, és nem rossz: én azt gyanítom, hogy nincsenek ilyen ambíciói, hiszen mindvégig a senkiföldjén mozog. Amikor az elképzelt és a valódi gyász közti különbségről beszél, éppen ezt a sávot próbálja, ha nem is megvilágítani, de körülírni: míg a köztudatban élő, mindannyiunk által elképzelt gyász a „túllépés”, a „gyógyulás” időbeli fogalmaival társul, addig a valódi tapasztalat a megszüntethetetlen hiányállapot kifutás nélküli, végtelen ürességét és céltalanságát tárja föl. Didion akkor válik képessé elfogadni az adott helyzetet, miután elolvassa a boncolási jegyzőkönyvet, amelynek tanúsága szerint a férjét semmiképpen sem lehetett volna megmenteni. Nem a fantázia, nem a képzelet, hanem a tények adnak tehát végül kapaszkodót. Ugyanakkor ezt a jegyzőkönyvet majd egy évvel a halálesetet követően kapja kézhez, mégpedig egy adminisztrációs hiba folytán: az űrlapon egy „kognitív deficitnek” köszönhetően rossz lakcímet ad meg, méghozzá az első közös lakásuk címét, ahol 1964-ben öt hónapot laktak. Ennek a fatális tévedésnek mégsem tulajdonít, ha lehet így mondani, esztétikai horderőt: ezt is, mint annyi mást, a pszichikai állapotának a számlájára írja. Mintha Didion ezzel is azt akarná mondani, hogy „jelen helyzetben a szavak önmagukban nem vezetnek el a megértéshez” – és valóban, ez a különös memoár többet foglalkozik az orvostudományi kérdésekkel, mint, teszem azt, a metaforák használhatóságával. Ez az ára annak a kétségbeesett és időnként reménytelennek tűnő küzdelemnek, amelyet a saját egyensúlya megőrzéséért folytat.
A könyv harmada táján Didion felidéz egy emléket. Egy verőfényes őszi napon New York utcáin sétálva megpillantani vélte, hogy milyen lehet a halál: „Egy fényjáték volt: eleven napfénypettyek tánca, aranyzuhatagként földre hulló sárga falevelek (…), flitteres csillogás, sebesen zuhogó fényár. (…) Megfordult a fejemben, hogy egy hirtelen agyérgörcs vagy valamiféle stroke okozhatta a látomást.” Meglehet, talán nem is ennek a kötetnek a feladata föltenni a kérdést, amely mindamellett ott motoszkál az olvasóban: vajon miféle kapcsolat fűzheti a mágikus gondolkodáshoz azt a tudást, amit kizárólag az irodalmi fikció képes közvetíteni? Amennyiben az eleven napfénypettyek látomásszerű táncát egy hirtelen agyérgörcs vagy valamiféle stroke is okozhatta, akkor mi okozhatja az irodalmat?
Fordította Varga Krisztina. Európa Könyvkiadó, 2017, 248 oldal, 2990 Ft
