Nem sok jóra számíthat hazánkban az 1977-ben, Bécsben született szerző. Úgy tűnik, honunkban (de persze általában a világban is), csak a minimum 500–800 oldalas regényt publikáló írókat jegyzik, és kissé e körbe tartozik, hogy a tévésorozatok is igyekeznek legalább öt-nyolc évadig eljutni. A terjedelem biztosítja a közönség és a kritika szemében a művészi komolyságot, valamint az epikus gondolkodás monumentalitását.
Nos, Xaver Bayer roppant kurta novellákat közöl e kötetében. Nem mindegyik egyperces, de egyik sem igényel 7 percnél többet, a könyvecske elfér a zakózsebben, és igen épületes időtöltést biztosít a tömegközlekedési eszközökön.
Bayer fantasztikus író: kiindulópontja szinte mindig valami egészen hétköznapi helyzet, s ez aztán lassan és fokozatosan, igen finoman megfestett átmenetekkel fordul át valamiféle képtelenségbe, amely szinte követhetetlen a hősök vagy az elbeszélő számára. Igen fontos eleme művészetének, hogy majdnem mindig amolyan „belső” narrátorral dolgozik; egyes vagy többes szám első személyben álló, kissé szenvtelen hang szólít meg, és vonz be másodpercek alatt az elbeszélés belső tereibe, ahol aztán elvész az olvasó is.
Az élők holtak, a hullák elevenek. A táj idilli fészek és gyilkos csapdák sora egyidejűleg. De a nevetés minden rémálmot megszelídít; az egyik legmorbidabb novella summája: „és én se tudok mást mondani, csak elkezdek, mint egy őrült, röhögni”.
Fordította Lesi Zoltán. Kalligram, 2019, 157 oldal, 2500 Ft
