Lemez

A big band mint titkos társaság

Darcy James Argue’s Secret Society: Dynamic Maximum Tension

Kritika

A neves fiatal zenekarvezetők közül Darcy James Argue-t érte az a megtiszteltetés, hogy a hr-Bigband, vagyis a Frankfurtban működő tartományi rádiós nagyzenekar rezidens zeneszerzője legyen. (Ez az a német együttes, amelynek Tony Lakatos volt az egyik szaxofonos szólistája 1993 és 2020 között.)

Argue azonban saját big bandet is vezet Sercet Society néven, amely hasonlóan a Modern Art Orchestrához és Fekete-Kovács Kornélhoz, két célt tűzött ki maga elé: gondosan hangszerelt eredeti nagyzenekari kompozíciókból (és albumokból) álló repertoár felépítését, illetve stilisztikailag olyan saját utat, amely nem lép ki a jazz általában hagyományosnak elfogadott hangzásvilágából, azonban a kortárs klasszikus zene felől igyekszik új impulzusokkal korszerűsíteni azt. Argue 2005-ben alapított 18 tagú nagyzenekarával mindig tökéletesen eredeti darabokat adott elő. Nem a jazzhagyomány nagy egyéniségeinek bűvöletében éltek – ami egyébként elfogadott attitűd a nagyzenekaroknál –, legfeljebb megengedtek maguknak néhány utalást a nagy elődökre, az új lemezen például Duke Ellington neve bukkan fel.

Argue új szerzeményei főleg olyan egyéniségekhez címzett dedikációkat viselnek, akik a Secret Society számára a teljes disztópia felé haladó világunk reményt adó zsenijei lehet(né)nek, hiszen mi más is lehetne egy valamirevaló „titkos társaságnak” a célja. A dupla CD-n és megosztókon is hallható, szándékolt utalással kék-sárgára színezett borítójú Dynamic Maximum Tension című legutóbbi albumukon ezt impozánsan, hol rabul ejtő melódiákkal, hol izgalmas ritmusokkal, hol pedig tágas tájakra emlékeztető hangzásképpel fejtik ki.

Az album címe tehát nem fenyegető disszonanciára, hanem magas feszültségű gondolati töltetre utal. A dedikációk hosszú sorából például R. Buckminster Fuller feltaláló-filozófusnak, továbbá a számítógép és a mesterséges intelligencia egyik úttörőjének, Alan Turingnak írt ajánlásokból arra is következtethetnénk, hogy Argue geekszerűen gondolkodik a fenyegető jövőről, de például a nagy díva, May West előtti tisztelgés azt mutatja, hogy nincs itt semmi gond. Argue szeret és tud gondolkodni a végső kérdésekről, és ezt be is tudja szőni sokrétegű, komplex zenéjébe. Két közreműködő szólistát érdemes a lemezről megemlíteni, mert az ő nevük is orientál: Ingrid Jensen trombitást és Cécile McLorin Salvant énekesnőt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.