Film

A bohóc hagyatéka

Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres

Kritika

Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.

Maga a vámpírmítosz az emberevő ember borzongató paradoxonára épül, filmünk pedig épp ezt a feszültséget állítja a feje tetejére, jobban mondva ezt a feszültséget fojtja meg, amikor egy emberbarát vámpírt állít a középpontba (de ne legyünk igazságtalanok, az Alkonyat már régen feltalálta az etikus, vegetáriánus vámpírokat). A barokkos című Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres című filmben nagyítóval sem találunk szexuális feszültséget, de még vért sem nagyon (legfeljebb előre csomagolt, tasakos formában). Sasha (Sara Montpetit) leginkább az újsütetű, Jenna Ortega-féle Wednesday Addams rokona, aki csak ímmel-ámmal dédelget sötét gondolatokat, nem őrizgeti kisállatok kipreparált koponyáit, és a végén még a szíve is meglágyul – csak a forma gótikus, a tartalom kevésbé.

Sasha büszke vámpírdinasztia sarja, akik becsületes vadászattal szerzik meg a betevő falatot. Sajnos a lány egy gyerekkori trauma hatására (a szülők elfogyasztják a kislány szülinapi zsúrjára érkező bohócot) rendellenes empátiát kezd érezni az emberek iránt, ezért fogai sem bújnak elő. Szüleinek egyre kevesebb türelmük van ahhoz, hogy cumisüvegre hajazó vérzsákokból lássák el emberbarát gyermeküket, ezért rámenős és a gyilkolást kedvvel végző unokatestvére gondjaira bízzák, hátha mellette megtanul vadászni. Egy éjszaka találkozik az öngyilkosságra készülő Paullal (Félix-Antoine Bénard), aki önként felajánlkozik neki. Ám Sasha egyre jobban megkedveli a fiút… Senkit nem fog meglepni a félénken bontakozó szerelmi szál, az viszont már igen, hogy filmünk még az igazán szemérmes Alkonyatnál is diszkrétebb. Hiába kínálkozik egy erős szexuális metafora Sasha Paul jelenlétében előbújó fogacskáira, a film minden erejével kerüli a pikánsabb felhangokat (ami külön mulatságos az olyan dupla fenekű női vámpír/kannibál horrorok fényében, mint a Csadoros vérszívó vagy a Nyers). A film inkább bájos félénkségével hódít: kétségtelenül magával ragadó a montreali mesevilág, ahol a halandók mit sem sejtenek a párhuzamosan létező vámpírközösségről (melynek saját orvosai és fogorvosai is vannak). Louis-Seize biztos kézzel és vizuális gegek sorával szövi a sajátos atmoszférát, ami a rövidke játékidőnek hála kárpótolni tud a soványka cselekményért. A végkifejlet senkit sem fog meglepni, a film nem üli meg a gyomrunkat, hiszen a kezdetben megígért morális dilemmák kibontásával sem fárasztja a nézőket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.