Könyv

Az idő krokodilszeme

Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba

Kritika

Nem az apa, csak az emléke: az utolsó, rögzült, az emlékezet mélyén „bebalzsamozott”, mozdulatlanná szilárdult képe jelenik meg Lisszabonban, ahol a lánya – a családi Bibliába írt bejegyzés szerint Andrea, az ismerősei számára Verocska – él férjével, Teóval és a gyermekeivel.

Az apa és a gyermek kapcsolatára rávetített szakrális minta sajátos változatát is felismerhetjük a verses regény (más értelmezés szerint: hosszabb poéma) központi metaforájában, ahol a „fáraó” az isteni tekintély megtestesítője. A metafora feloldását a 92. oldalon találjuk: „Az ablakon keresztül figyelem apámat. Apám szép. Két hete egyre szebb. Az elmúlt két hétig nem tudtam, hogy szép. Várakozik. Aztán a fáraó előlép.” A haldokló apáról maradt utolsó kép emlékeztet a szarkofágban fekvő múmialéten túli „itt maradottságára”: „Apám / a kórházi ágyon, fekete pólóban, erre gondolok / az előző éjszaka, minden éjszaka, mert nem sikerül / elaludnom…” Az emléknek a két világ, a látszat és a valóság közötti lebegésére utal a „krokodilszem” prológusban megjelenő képe is: „Mintha az idő krokodilszeme repedésnyire nyílna, két világ között lebegő kőtutaj…”

A versek (olykor nem csak szabadon áramló sorok, rímes töredékek is) és a – gondolatritmus alakította – prózai szövegek (prózaversek?) a gyász feldolgozásának és a halál elfogadásának naplójává állnak össze. A bejegyzések a hol lírai alanyként, hol elbeszélőként megszólaló Vera több mint két évig tartó gyászmunkájáról szólnak. A lírai beszédmód az erőteljesebb. Hullámzó érzésekről számol be a beszélő; e versbeszéd belőlünk is hasonló befogadói reakciókat vált ki.

A haldoklás testi megnyilvánulásainál megrendítőbbek a saját halálról és a szeretteink elmúlásáról szóló gondolatok megragadhatatlansága, a kifejezés nehézségei: „Gondolkozik, böfög, előre-hátra dől / a fotelben, fejét tenyerébe dönti, lányom, / nem tudom megfogalmazni. (…) Nem mondhatom meg neki, nem tudom / mikor lehet megmondani, hogy ilyen az, amikor a halál / a testben egyre nagyobb helyet foglal, hogy rohamosan / kiszorul az élet…”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.