Könyv

A halgyári sózó

Jón Kalman Stefánsson: Versek

Kritika

Hosszú, kissé modoros, de messze nem haszontalan utószó kíséretében jelent meg a hazánkban is elképesztően népszerű izlandi író verseskötete.

Olyan érzésünk támad, mintha az Utószó lenne a főszöveg ebben a könyvben, és az azt megelőző versek egyfajta illusztrációként szolgálnának: tessék, erről beszélek, ilyeneket írtam, amikor még az egész világ nem hevert a lábam, azaz a regényeim lába előtt. Nagyképűség ugyanakkor még sincs a dologban, azt valamiképp kilúgozza az önirónia.

A szerző ebben a kísérőszövegben az íróvá (azaz előbb költővé) válását meséli el, s az éppen ugyanolyan, mint amilyenek általában az efféle történetek lenni szoktak (az elején szívás, aztán jó lesz), csak épp az izlandi couleur locale dob rajta egy jelentőset – már legalábbis innen, Kelet-Közép-Európa pusztáiról nézve. Az ugyan nem derül ki, hogy eleve külföldi (netán egyenesen magyar) olvasóknak készült-e a szöveg, de az a gyanúnk, hogy nem igazán, vagy ha mégis, akkor nem túl fair a szerzőtől az a rengeteg izlandi irodalmi hivatkozás, amelyeknek a kilencvenkilenc százaléka hozzáférhetetlen fordításban (az egy százalék Halldór Laxness lenne, de pont az ő itt említett műve sem elérhető magyarul).

Ám akit érdekel, hogy egy pályakezdő izlandi költőjelölt a 70-es évek végén, a 80-asok elején kiket olvasott, milyen kortársakra figyelt, mely mesterekre nézett fel, hová járt irodalmi estekre, és hogyan reménykedett abban, hogy a reykjavíki „Írók Boltjában” majd bestseller lesz a verseskötete (nem lett), az itt most tobzódhat a nevekben és könyvcímekben. Személyes kedvencünk még így, olvasatlanul is az izlandi atomköltők csoportja lett. Stefánsson bő lére eresztve és precíz okadatolással elmondja, hogyan lett a bukdácsoló tanulóból, az elveszett, halüzemben robotoló kamaszból – ha nem is világhíres elbeszélő, odáig nem jut el, de – publikáló, számon tartott költő. Nem rossz sztori, éppen olyan, amilyenek az író későbbi regényei­ben is elő-előfordulnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.