Kiállítás

Keserédes felelősség

Gáldi Vinkó Andi X Hin: „If You Knew It, Why Didn’t You Do Something About It?”

Kritika

A szülővé váló női művészek munkásságába rendszerint valamilyen módon beépül az anyaság témája. Ezt a műkritikusok és a kollégák rendszerint egyfajta kitérőnek tekintik, ami után a művész visszatérhet az „igazi” művészethez.

Gáldi Vinkó Andi fotóművész esetében is megtörtént ez a tematikus váltás, ám ő ezzel nemzetközi sikert ért el: a Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back sorozatával 2023-ban elnyert egy nagy presztízsű brit díjat, a Kraszna-Krausz Foundation Photography Book Awardot.

A fényképeivel a New Yorker, a Vogue vagy a Dazed magazinokban szereplő művész mostani kiállításán e sorozatát viszi tovább (a kiállításon látható videó­ban vissza is utal a díjnyertes mű egy-egy munkájára), annyiban másként, hogy a hangsúly a nyiladozó értelmű, mindenre kíváncsi és fogékony lánygyermek „szemszögére” helyeződik át. Ám ez mégsem teljesen így igaz, mert láthatunk ugyan gyerekrajzokat is, de a „gyermeki hangot” a Hongkongban született, Londonban élő street art művész, illusztrátor és festő, Hin fényképekre írt, ákombákom szövegei jelenítik meg. Hinről annyit lehet tudni, hogy „eredetileg arról álmodozott, hogy profi labdarúgó lesz”, de egy súlyos lábsérülés után fel kellett hagynia a sporttal. Ezek után vált ismertté a When I Grow Up I Want to Be… sorozatával, amelyben alakok, mint Putyin, Kadhafi, Erdoğan, Szaddám Huszein vagy Oszama bin Laden jelennek meg egyfajta „példaképként”. De hasonlóan ismert lett Hin a teremtés történetét feldolgozó Adam & Eve című könyve is, amelynek borítóján ló és egyszarvú üzekedik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.