A 100 éve született zeneszerző versenyműveit bemutató, e versenyművek titokzatos útjain vezető koncert is joggal kaphatta volna ezt a címet. Néha úgy érezzük, hogy jártunk már itt, de aztán rádöbbenünk, hogy nem, ez mégsem ugyanaz. Ligeti ugyanis mániákusan vissza-visszatér egy-egy szerkesztéshez, zenei szövettípushoz vagy hangütéshez, hogy fixa ideái felismerhető, mégis új alakban bukkanjanak fel az életmű különböző darabjaiban. Az 1969/70-es Kamarakoncert szinte szótárszerű összefoglalása mindannak, amelyet Ligeti 1958 és 1970 között, avantgárd korszakának első felében kitalált. Megszólal itt a statikus, álló zene, a Ligeti-féle meccanico, „mintha egy különös, félig tönkrement finomgépezetet indítottak volna el”, és megjelenik a megfoghatatlanul illékony, „könnyedén elsuhanó” lidérctánc is. Hegedűversenye Aria, hoquetus, choral című tételének ugyanaz az édesbús, melankolikus, népies dallam adja az alapját, mint amely már a korai zongoraciklus, a Musica ricercata egyik tételében is megjelent, de eredete egy még korábbi, 1950-es négykezes darabra megy vissza. S a legmakacsabb Ligeti-„rögeszme”, a félhangonként ereszkedő, kísérteties lamento, azaz sirató egyúttal a zeneszerző művészetének talán legszívszorítóbb üzenete, visszaköszön a Hegedűversenyben és a Zongoraversenyben is. (Ligetinek volt mit elsiratnia.) A makacsul visszatérő zenei elemeket akár nevezhetnénk önismétlésnek is, ha nem bűvölne el minden egyes variációja, és nem hordozna szokatlanul primeren átélhető, sokszor megrendítő üzenetet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
