Könyv

A megélt gondolat embere

Kis János: Szabadságra ítélve

Kritika

A Kis János válogatott művei című sorozat újabb kötete azon beszélgetésekből készült, amelyeket Kis 2009 és 2017 között folytatott Meszerics Tamás és Mink András történészekkel. (Meszerics 2014-től az LMP képviselőjeként az Európai Parlamentben dolgozott, s már csak elvétve vett részt ezeken a találkozókon.) A könyv huszonhét fejezete Kis János pályáját a rendszerváltásig tárgyalja, de röviden szó esik az azt követő, sőt a jelen időszakról is.

Vissza Kantig

„Ez a könyv az én életemről szól, de mivel személyes döntéseim és a történelem találkozása folytán életem beleszövődött a pártállami rendszer elleni harcba és a demokratikus köztársaság megalapításába, ezért Magyarország jelenkori történelméről is” – áll az előszóban. Ez a könyv elsősorban egy magatartás- és életformáról szól – egészíthetjük ki az előbbi megjegyzést –; a szakmáját minden körülmények között komolyan és felelősségteljesen művelő alkotó értelmiségi visszaemlékezése, amely kritikus ön- és világszemléletének pillanatnyi állását is rögzíti. Vagyis ezek a beszélgetések nem tekinthetők valamiféle végső összegzésnek, már csak a szerző gondolkodói alapállása miatt sem. A kötet végén Kis egy olyan átfogó munka megírásának a tervéről is beszél, amelyben egyebek mellett azt a problémát vizsgálná, hogy a társadalomnak miért van erkölcsi megfontolásból is szüksége az államra – ennek értelmezéséhez Kanthoz tervez visszanyúlni. Kis János egész pályáját áthatja az a kantiánus felfogás, mely szerint bármit vizsgálni, argumentálni, a megfelelő kérdések föltevéséig eljutni, a következtetéseket levonni érdemben csak fogalmilag tisztázott rendszerben gondolkodva lehet; ráadásul mindez semmit nem ér akkor, ha a végeredményt örök­érvényűnek tekintjük, ha nem kérdezünk rá azonnal, nem tekintjük eleve hipotetikusnak azt is. Eddigi pályája innen nézve következetesnek hat, függetlenül a gondolkodásában beállt fordulatoktól; és innen nézve válik érthetővé az az évtizedes intellektuális küzdelem is, amelyet a hetvenes években önmagával folytatott a marxizmus meghaladásáért. Ez utóbbi a mai olvasónak egyszerűen érthetetlennek, hovatovább megmosolyogtónak tetszik, s a maga korában is akadt, aki így érzett. „Már a Beszélő szerkesztője voltam, amikor egy szerkesztőségi ülésen, a Kőszeg Feri lakásához tartozó fogorvosi váróban, [Solt] Ottilia nem csekély kajánsággal azt mondta nekem, hogy csak marxisták fektethetnek annyi szellemi munkát abba, hogy rájöjjenek, amit minden házmesterné magától is tud, hogy a marxizmus egy nagy tévedés. Elismerem, volt ebben valami.” Csakhogy ezt a szellemi erőfeszítést nem úszhatta meg, hiszen az intellektuális továbblépéshez nem valamiféle brosúra-katekizmus kritikáját kellett megfogalmaznia. „Marx nem csupán nagy – és kétségkívül veszélyes – tévedéseket hagyott maga után, hanem a kapitalista piacgazdaság és a liberális demokrácia éleslátó kritikáját is, és aki a liberális gondolatot erkölcsileg és intellektuálisan védhető színvonalon kívánja képviselni, annak számot kell vetnie a Marx által kritikai analízis tárgyává tett jelenségekkel: az elidegenedéssel, az eldologiasodással, az ember és ember közti egyenlőtlenségek nem igazolható formáival, és azzal a marxi argumentummal, mely szerint mindeme jelenségeket a kapitalista piacgazdaság és a liberális demokrácia intézményei szükségszerűen termelik és reprodukálják. Csak az a társadalomfilozófia ér valamit, amelyiknek van válasza erre a kritikára.” (208. oldal)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk