A fúzió sokszor mintha pont az ételek ízét tenné tönkre anélkül, hogy igazi, új gasztronómiai élmény születne általa. Ishiguro, a japán származású brit író regényei egyszerre köthetők a japán, valamint a nyugati, angolszász kultúrához. S mindezt a nélkül éri el a szerző, hogy bármelyik identitását fel kellene adnia. Steven főkomornyik felejthetetlen alakja a Napok romjaiban híven követi a brit tradíciót, a feltétel nélküli, önfeláldozó, magas rangú szolgáét, ám világszemlélete, munkafelfogása és hűség iránti elkötelezettsége kísértetiesen emlékeztet a busidó, a szamurájok íratlan szabályrendszerének elemeire.
Ishiguro 35 éves volt, amikor kiadták a 20. század egyik legfontosabb (brit) regényét, a The Remains of the Dayt (1989, amely utóbb a Napok romjai magyar címet kapta). Feszes szerkezet, finom irónia és pátoszmentesség – a könyv kíméletlen részletességgel vezeti be az olvasót a brit arisztokrácia kastélyparkjaiba, a főkomornyikok szigorú és önfeladó szolgálatába, az érzelmek, a szerelem, a családi kapcsolatok elfojtásába. A nagy mű sikere tehertétel lehetett: folytatható-e a jól bevált formula, a néhol minimalista elbeszélésmód, vagy a szerzőnek valami újat kell majd kitalálnia?
A koronázatlan király
Úgy tűnik, az író a kísérletezést választotta. Ám amennyire egyöntetű volt a Napok romjai sikere, annyira volt megosztó a következő műve, az 1995-ben kiadott The Unconsoled (Vigasztalanok, magyarul most először). Ishiguro itt mind terjedelmében, mind tematikájában a történetmesélés határait feszegeti. A „főhős”, a világhírű zongorista idegen városba érkezik, ahol nagy valószínűséggel koncertet ad a napokban, s egyéb társadalmi eseményeken is részt kellene vennie. A realistának induló történet az olvasót hamar a teljes elveszettség állapotába vezeti. A háromnapos vágta a Magyar kávéházból indul el (a magyar szálnak nincs jelentősége), a város szállodai inasai itt tartják rendszeres összejöveteleiket olyan szakmai kérdésekről, mint például hány bőröndöt cipelhet egyszerre egy magára valamit is adó inas. A hosszú utazástól kimerült mesélő, Mr. Ryder szeretne lepihenni, ám erre nemigen lesz egyhamar lehetősége. Újabb és újabb múltbéli és a jelenben élő szereplők tűnnek fel, megjelenik egy hölgy is, Sophie, aki talán Mr. Ryder felesége, magával hozza Borist is, aki feltehetően a fiuk, bár erre sem kapunk egyértelmű választ. Mindenki arra számít ebben a városban, hogy Mr. Ryder megoldja szerteágazó gondjait. De Mr. Ryder, s vele együtt mi olvasók sem gyanítjuk, mit is kellene vagy lehetne tennie. Hömpölygő, kafkai álomregényt olvasunk, ahol könnyedén ugrunk teret és időt, s az egyetlen összekötő kapocs a jelenetek között az értetlenség, vagy annak az elfogadása. Mr. Ryder eleinte próbál racionálisan viszonyulni a zűrzavarhoz, ám minél aktívabban lép fel, annál nagyobb károkat okoz.
Kritikusai szemére vetik Ishigurónak, hogy kifinomult, ironikus stílusát ebben a regényben igen fekete, néhol vásári humor váltja fel, s ahogyan az álmoktól megszoktuk, nem kapunk magyarázatot az események többségére. Néhol valóban túlírt talán ez a könyv, különösen a második nap tűnhet itt-ott hosszúnak, ám a végére mégis összeáll a szorongató gondolat: gyomrunkban érezzük a főhős (főbalek?), s talán a magunk egzisztenciális magányosságát. A körülötte feltűnő „többiek” éreznek, gyűlölnek, szenvedélyesek, szerelmesek, iszákosak, csalódottak, ám Mr. Ryder, a kívülálló, az érzelmi és intellektuális stabilitás koronázatlan királya, ott áll a forgatagban, s már csak abban bízhat az utolsó napon, hogy bár legfőbb ígéreteit nem tartotta be, mégis kap reggelit, ha máshol nem, akkor egy villamoson, miközben valahova utazik valamilyen célból egy valamilyen nevű városban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
