Film

Mielőtt eltűnik végleg

Letizia Lamartire: Roberto Baggio, az isteni Copfocska

Kritika

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Letizia Lamartire rendezőnőnek is nagyrészt ez a két dolog motoszkálhatott a fejében, ami csak azért baj, mert ő mindeközben úgynevezett életrajzi filmet rendezett a múlt század legjobb olasz focistájának választott alanyról.

Hogy az 1967-ben született, 1993-ban aranylabdával elismert, egy évvel később világbajnokságot vesztő, majd 2004-ben visszavonuló Baggióról miért éppen most készített játékfilmet az olasz Netflix, nem világos. Nincs évfordulója, nem halt meg (szerencsére), és úgy általában sem sok, a külvilág számára érdekes dolgot jegyezhettünk fel vele kapcsolatban az utóbbi években. Ha jól értjük, jótékonykodik, csocsózik, a családjával van, és persze nézi a meccseket. Mindezek után tehát nem nagyon tudunk másra gondolni, mint hogy az idei évre csúszott 2020-as Európa-bajnokság okán kaphatott zöld utat a mozi-, azaz inkább tévéfilm. Ami már csak azért is öngólgyanús koncepció, mert a Baggio-legendáriumnak az is része, hogy bár három vb-n is erősítette az azúrkék válogatottat, egy szem Európa-bajnoki meccset sem játszott egész hullámzó karrierje alatt. Valahogy így adták ki a sérülések meg a szövetségi kapitányok.

A film koncepciója mintha az lenne, hogy régen minden jobb volt, a rossz Piaggio mopedektől kezdve az ondolált férfisérókig, de még a szürke pamutmelegítőket is idevehetjük, tehát tényleg minden, s legkivált a foci. Egy nagy nosztalgikus utazásra hív Lamartire, azzal a feltétellel, hogy nem kérdezünk rá, ennek az egésznek mi a jelentősége. Tán valamiféle generációs érzület manifesztálódik itt: a rendezőnő is akkor volt gyerek, amikor Baggio volt Messi meg Ronaldo együtt, akiből ráadásul úgy lett tragikus hős, hogy egyrészt nem (vagy nem egészen) pusztult bele, másrészt meg még a bukásában is szimpatikus tudott maradni. Amikor tehát Lamartire Baggióról beszél, arról beszél, hogy mennyire szép és mennyire emberi volt az a világ, amelynek az Il Divin Codino, azaz a címbéli Isteni Copfocska volt a hőse. A direktor annyira nagyon el szeretné mondani ezt a dolgot, hogy közben megfeledkezik arról, hogy igazából Baggióról kéne beszélnie meg a fociról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jancsics Dávid korrupciókutató: Az Orbán család vagy a Matolcsy-klán működése új jelenség

Jancsics Dávid a Leukémia zenekar gitárosaként a hazai underground zenetörténethez is hozzátette a magáét, majd szociológusként az Egyesült Államokba ment, azóta a San Diego-i egyetem professzora. A magyarországi korrupcióról szóló doktori disszertációját átdolgozva idén magyarul is kiadták A korrupció szociológiája címmel. Erről beszélgettünk.

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.