Film

Mielőtt eltűnik végleg

Letizia Lamartire: Roberto Baggio, az isteni Copfocska

Kritika

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Letizia Lamartire rendezőnőnek is nagyrészt ez a két dolog motoszkálhatott a fejében, ami csak azért baj, mert ő mindeközben úgynevezett életrajzi filmet rendezett a múlt század legjobb olasz focistájának választott alanyról.

Hogy az 1967-ben született, 1993-ban aranylabdával elismert, egy évvel később világbajnokságot vesztő, majd 2004-ben visszavonuló Baggióról miért éppen most készített játékfilmet az olasz Netflix, nem világos. Nincs évfordulója, nem halt meg (szerencsére), és úgy általában sem sok, a külvilág számára érdekes dolgot jegyezhettünk fel vele kapcsolatban az utóbbi években. Ha jól értjük, jótékonykodik, csocsózik, a családjával van, és persze nézi a meccseket. Mindezek után tehát nem nagyon tudunk másra gondolni, mint hogy az idei évre csúszott 2020-as Európa-bajnokság okán kaphatott zöld utat a mozi-, azaz inkább tévéfilm. Ami már csak azért is öngólgyanús koncepció, mert a Baggio-legendáriumnak az is része, hogy bár három vb-n is erősítette az azúrkék válogatottat, egy szem Európa-bajnoki meccset sem játszott egész hullámzó karrierje alatt. Valahogy így adták ki a sérülések meg a szövetségi kapitányok.

A film koncepciója mintha az lenne, hogy régen minden jobb volt, a rossz Piaggio mopedektől kezdve az ondolált férfisérókig, de még a szürke pamutmelegítőket is idevehetjük, tehát tényleg minden, s legkivált a foci. Egy nagy nosztalgikus utazásra hív Lamartire, azzal a feltétellel, hogy nem kérdezünk rá, ennek az egésznek mi a jelentősége. Tán valamiféle generációs érzület manifesztálódik itt: a rendezőnő is akkor volt gyerek, amikor Baggio volt Messi meg Ronaldo együtt, akiből ráadásul úgy lett tragikus hős, hogy egyrészt nem (vagy nem egészen) pusztult bele, másrészt meg még a bukásában is szimpatikus tudott maradni. Amikor tehát Lamartire Baggióról beszél, arról beszél, hogy mennyire szép és mennyire emberi volt az a világ, amelynek az Il Divin Codino, azaz a címbéli Isteni Copfocska volt a hőse. A direktor annyira nagyon el szeretné mondani ezt a dolgot, hogy közben megfeledkezik arról, hogy igazából Baggióról kéne beszélnie meg a fociról.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.