Film

Mielőtt eltűnik végleg

Letizia Lamartire: Roberto Baggio, az isteni Copfocska

Kritika

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Letizia Lamartire rendezőnőnek is nagyrészt ez a két dolog motoszkálhatott a fejében, ami csak azért baj, mert ő mindeközben úgynevezett életrajzi filmet rendezett a múlt század legjobb olasz focistájának választott alanyról.

Hogy az 1967-ben született, 1993-ban aranylabdával elismert, egy évvel később világbajnokságot vesztő, majd 2004-ben visszavonuló Baggióról miért éppen most készített játékfilmet az olasz Netflix, nem világos. Nincs évfordulója, nem halt meg (szerencsére), és úgy általában sem sok, a külvilág számára érdekes dolgot jegyezhettünk fel vele kapcsolatban az utóbbi években. Ha jól értjük, jótékonykodik, csocsózik, a családjával van, és persze nézi a meccseket. Mindezek után tehát nem nagyon tudunk másra gondolni, mint hogy az idei évre csúszott 2020-as Európa-bajnokság okán kaphatott zöld utat a mozi-, azaz inkább tévéfilm. Ami már csak azért is öngólgyanús koncepció, mert a Baggio-legendáriumnak az is része, hogy bár három vb-n is erősítette az azúrkék válogatottat, egy szem Európa-bajnoki meccset sem játszott egész hullámzó karrierje alatt. Valahogy így adták ki a sérülések meg a szövetségi kapitányok.

A film koncepciója mintha az lenne, hogy régen minden jobb volt, a rossz Piaggio mopedektől kezdve az ondolált férfisérókig, de még a szürke pamutmelegítőket is idevehetjük, tehát tényleg minden, s legkivált a foci. Egy nagy nosztalgikus utazásra hív Lamartire, azzal a feltétellel, hogy nem kérdezünk rá, ennek az egésznek mi a jelentősége. Tán valamiféle generációs érzület manifesztálódik itt: a rendezőnő is akkor volt gyerek, amikor Baggio volt Messi meg Ronaldo együtt, akiből ráadásul úgy lett tragikus hős, hogy egyrészt nem (vagy nem egészen) pusztult bele, másrészt meg még a bukásában is szimpatikus tudott maradni. Amikor tehát Lamartire Baggióról beszél, arról beszél, hogy mennyire szép és mennyire emberi volt az a világ, amelynek az Il Divin Codino, azaz a címbéli Isteni Copfocska volt a hőse. A direktor annyira nagyon el szeretné mondani ezt a dolgot, hogy közben megfeledkezik arról, hogy igazából Baggióról kéne beszélnie meg a fociról.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk