Film

Mielőtt eltűnik végleg

Letizia Lamartire: Roberto Baggio, az isteni Copfocska

Kritika

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Letizia Lamartire rendezőnőnek is nagyrészt ez a két dolog motoszkálhatott a fejében, ami csak azért baj, mert ő mindeközben úgynevezett életrajzi filmet rendezett a múlt század legjobb olasz focistájának választott alanyról.

Hogy az 1967-ben született, 1993-ban aranylabdával elismert, egy évvel később világbajnokságot vesztő, majd 2004-ben visszavonuló Baggióról miért éppen most készített játékfilmet az olasz Netflix, nem világos. Nincs évfordulója, nem halt meg (szerencsére), és úgy általában sem sok, a külvilág számára érdekes dolgot jegyezhettünk fel vele kapcsolatban az utóbbi években. Ha jól értjük, jótékonykodik, csocsózik, a családjával van, és persze nézi a meccseket. Mindezek után tehát nem nagyon tudunk másra gondolni, mint hogy az idei évre csúszott 2020-as Európa-bajnokság okán kaphatott zöld utat a mozi-, azaz inkább tévéfilm. Ami már csak azért is öngólgyanús koncepció, mert a Baggio-legendáriumnak az is része, hogy bár három vb-n is erősítette az azúrkék válogatottat, egy szem Európa-bajnoki meccset sem játszott egész hullámzó karrierje alatt. Valahogy így adták ki a sérülések meg a szövetségi kapitányok.

A film koncepciója mintha az lenne, hogy régen minden jobb volt, a rossz Piaggio mopedektől kezdve az ondolált férfisérókig, de még a szürke pamutmelegítőket is idevehetjük, tehát tényleg minden, s legkivált a foci. Egy nagy nosztalgikus utazásra hív Lamartire, azzal a feltétellel, hogy nem kérdezünk rá, ennek az egésznek mi a jelentősége. Tán valamiféle generációs érzület manifesztálódik itt: a rendezőnő is akkor volt gyerek, amikor Baggio volt Messi meg Ronaldo együtt, akiből ráadásul úgy lett tragikus hős, hogy egyrészt nem (vagy nem egészen) pusztult bele, másrészt meg még a bukásában is szimpatikus tudott maradni. Amikor tehát Lamartire Baggióról beszél, arról beszél, hogy mennyire szép és mennyire emberi volt az a világ, amelynek az Il Divin Codino, azaz a címbéli Isteni Copfocska volt a hőse. A direktor annyira nagyon el szeretné mondani ezt a dolgot, hogy közben megfeledkezik arról, hogy igazából Baggióról kéne beszélnie meg a fociról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.