Tévésorozat

Alakváltó organizmus

Két test, egy lélek

Kritika

Az 1988-as Két test, egy lélek nem tartozik David Cronenberg legtöbbet tárgyalt munkái közé.

Ekkorra a kanadai rendező barokkos testhorror időszaka (Porontyok, Videodrome, A légy) csillapodni látszik, s lassanként átcsusszan a testi deformitás területéről a lelki torzulások felé (Pók, Erőszakos múlt, Veszélyes vágy). Az ördögi nőgyógyász ikerpár története épp félúton ül a két korszak között, amelyek persze nem válnak el annyira élesen. Elliot és Beverly Mantle (mindkettőjüket Jeremy Irons alakítja, szinte higanyszerű ruganyossággal) már elsősorban lelkileg sérültek; a bizarr testeket és beteges kötődésük fizikai aspektusait Cronenberg inkább az álmok és a delíriumos képzelet területére korlátozza. Filmje nem sikamlós és nyálkás, mint előző, különös testmeleget árasztó darabjai; inkább hűvös és steril, mint egy kórterem, ahol a kifröccsenő vér még sokkolóbban hat. Még nyugtalanítóbbá teszi a Mantle ikrek történetét, hogy a rendező valós események alapján dolgozott: Stewart and Cyril Marcus nőgyógyászként dolgoztak New Yorkban az 1960-as években. Osztoztak a női test iránti megszállottságukban és a tudományos sikerekben, de barbiturátfüggőségük végül a vesztüket okozta (az sem kizárt, hogy előre megtervezték közös öngyilkosságukat). Ennek ellenére a Két test, egy lélek nem váltott ki heves reakciókat, és talán nem is gondoltuk volna, hogy épp e Cronenberg-film friss olvasatára van szükségünk.

Az Amazon sorozatátdolgozásában Elliot és Beverly Mantle (Rachel Weisz) megmarad becsvágyó szülész-nőgyógyász ikerpárnak, akik ezúttal maguk is nők. Elliotot az etikai/legális gátak nélküli kutatás és a hódítások izgatják, míg Beverly el akarja törölni a várandós nők szorongásait és megaláztatásait, miközben maga is gyermekre és mély kötődésre vágyik. Jeremy Irons ikreihez hasonlóan osztoznak a szeretőkön, a szakmai sikereken és az életterükön, szinte természetfeletti egységüket pedig egy vonzó színésznő (Britne Oldford) megjelenése zavarja meg. Az érzelmi zűrzavar a legrosszabb pillanatban érkezik, amikor épp nyélbe ütnének egy megállapodást egy elvtelen, cinikus befektetővel (Jennifer Ehle), aki finanszírozná ambiciózus magánklinikájukat, amely „örökre megváltoztatná, ahogy a nők szülnek”. A sorozat készítője, Alice Birch jóval rafináltabb annál, hogy minden következmény nélkül, csak simán megcserélje a főhősök nemét. Tudja, hogy a Két test, egy lélek bemutatása óta megváltozott a szülés és a női test körüli társadalmi kontextus, és Cronenberg filmje nem is minden tekintetben öregedett jól. A kanadai rendező merészebben kalandozik az ikrekkel kapcsolatos szexuális fantáziák és perverziók mezejére, de férfiként legalább annyira megrémiszti a női anatómia, mint amennyire lenyűgözi.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.