Tévésorozat

Alakváltó organizmus

Két test, egy lélek

Kritika

Az 1988-as Két test, egy lélek nem tartozik David Cronenberg legtöbbet tárgyalt munkái közé.

Ekkorra a kanadai rendező barokkos testhorror időszaka (Porontyok, Videodrome, A légy) csillapodni látszik, s lassanként átcsusszan a testi deformitás területéről a lelki torzulások felé (Pók, Erőszakos múlt, Veszélyes vágy). Az ördögi nőgyógyász ikerpár története épp félúton ül a két korszak között, amelyek persze nem válnak el annyira élesen. Elliot és Beverly Mantle (mindkettőjüket Jeremy Irons alakítja, szinte higanyszerű ruganyossággal) már elsősorban lelkileg sérültek; a bizarr testeket és beteges kötődésük fizikai aspektusait Cronenberg inkább az álmok és a delíriumos képzelet területére korlátozza. Filmje nem sikamlós és nyálkás, mint előző, különös testmeleget árasztó darabjai; inkább hűvös és steril, mint egy kórterem, ahol a kifröccsenő vér még sokkolóbban hat. Még nyugtalanítóbbá teszi a Mantle ikrek történetét, hogy a rendező valós események alapján dolgozott: Stewart and Cyril Marcus nőgyógyászként dolgoztak New Yorkban az 1960-as években. Osztoztak a női test iránti megszállottságukban és a tudományos sikerekben, de barbiturátfüggőségük végül a vesztüket okozta (az sem kizárt, hogy előre megtervezték közös öngyilkosságukat). Ennek ellenére a Két test, egy lélek nem váltott ki heves reakciókat, és talán nem is gondoltuk volna, hogy épp e Cronenberg-film friss olvasatára van szükségünk.

Az Amazon sorozatátdolgozásában Elliot és Beverly Mantle (Rachel Weisz) megmarad becsvágyó szülész-nőgyógyász ikerpárnak, akik ezúttal maguk is nők. Elliotot az etikai/legális gátak nélküli kutatás és a hódítások izgatják, míg Beverly el akarja törölni a várandós nők szorongásait és megaláztatásait, miközben maga is gyermekre és mély kötődésre vágyik. Jeremy Irons ikreihez hasonlóan osztoznak a szeretőkön, a szakmai sikereken és az életterükön, szinte természetfeletti egységüket pedig egy vonzó színésznő (Britne Oldford) megjelenése zavarja meg. Az érzelmi zűrzavar a legrosszabb pillanatban érkezik, amikor épp nyélbe ütnének egy megállapodást egy elvtelen, cinikus befektetővel (Jennifer Ehle), aki finanszírozná ambiciózus magánklinikájukat, amely „örökre megváltoztatná, ahogy a nők szülnek”. A sorozat készítője, Alice Birch jóval rafináltabb annál, hogy minden következmény nélkül, csak simán megcserélje a főhősök nemét. Tudja, hogy a Két test, egy lélek bemutatása óta megváltozott a szülés és a női test körüli társadalmi kontextus, és Cronenberg filmje nem is minden tekintetben öregedett jól. A kanadai rendező merészebben kalandozik az ikrekkel kapcsolatos szexuális fantáziák és perverziók mezejére, de férfiként legalább annyira megrémiszti a női anatómia, mint amennyire lenyűgözi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

A bűn nyomora és a nyomor bűne Vadkeleten

Hogy milyen nyomor vezethet el a bűnhöz, amelyben csak némi élelmet vagy egy fél minimálbért sikerül zsákmányolni? Kik az áldozatok és miért hallgatnak? A leszakadó kistérségek sajnos kiváló terepet jelentenek, hogy egy pillantást vessünk a kétségbeejtő helyzetre.

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.