Buborékok

GULÁCSY. Na’Conxypan hercege – Gulácsy Lajos (1882–1932) életmű-kiállítása

A különc outsider, a betegségország lovagja. A dekadens festő, a tegnapok ködlovagja. Giotto jó utóda, a szépség betege, az álomvilág lovagja. Csak néhány a kortársak és a kései utódok jellemzései közül. A saját korán kívül álló művész már életében legendás volt, aminek megágyazott extravagáns öltözködése, és a tény, hogy elmegyógyintézetben végezte.

Legendáját építette az a vélekedés is, mely szerint munkái nem sorolhatók be sem stílusokba, sem irányzatokba. Ezzel szemben autodidakta lévén, művészi nyelve az olasz reneszánszból, a holland „realista” festészetből vagy rokokó könnyedségből táplálkozik, holott, felismerhetően hatott rá a korszak szimbolista-szecessziós irányzata, vagy a preraffaelita mozgalom stílus- és formavilága. Sokáig (még máig is) él az a meggyőződés is, hogy műveit „érezni kell”, s hogy beszélni róluk csak az irodalom nyelvezetén keresztül lehetséges. Ezt a művészettörténeten kívüli beszédmódot nyilván megalapozta, hogy első kritikusai és rajongói írók, költők és a fényképészek voltak, többek között írt róla Kosztolányi, Füst Milán és közeli barátja, Juhász Gyula, „társtalanságban társai” pedig azok az irodalmi ködlovagok (Csáth Géza, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor) voltak, akik „nem találták helyüket az új világban (…) és visszavágyódtak a múltba”. (Nem véletlen, hogy Gulácsy szerepelt a PIM 2011-es Ködlovagok című kiállításán.)

Az is nehézség nélkül felismerhető, hogy a századfordulót követő években számos külföldi és magyar képzőművész indult el hasonló irányba (köztük például Csontváry is, akitől a Szépművészeti Múzeum most párhuzamosan mutat be nagyobb anyagot). A másik, megcsontosodott értelmezési „hiba” a művész emberi oldalára fókuszált. S bár Gulácsy több képen és fotón is szerepel különös ruhákban (köztük mint reneszánsz zenész, lovag vagy szerzetes), és valóban léteztek az úgynevezett firenzei temetések, ahol a művész papi öltözetben, teljes átéléssel celebrálta a kiválasztott társ halotti szertartását, amelynek végén a ravataláról feltámadott „halottal” együtt bőségesen megebédelt a Kispipa vendéglőben. Arról természetesen nincsen adat, hogy Gulácsy minden nap jelmezben flangált volna. Pont annyi idő, azaz 16 év jutott a művészetre, mint amennyit az elmegyógyintézetben töltött, így tartja magát az az értelmezés is, amely e vég fényében értékeli az életművet.