Kemény Zsigmond regénye, a Zord idők, Pilinszky János és Sheryl Sutton beszélgetései vagy a Malte Laurids Brigge Rilkétől – mind olyan címek, amelyektől a legtöbb színházi közönségszervező sírva menekül. Lábán azonban nem sikerre törekszik, hanem arra, hogy a számára fontos szövegeket megmutathassa, remélve, hogy egy kis színháznyi ember csak-csak kíváncsi rájuk. És az RS9 pincéjét vagy a Vallai Kertet időről időre tényleg megtölti az a harminc-negyven ember, akik hisznek neki, vagy csak nyitottak ezekre a szövegközpontú előadásokra.
Aztán megtörténhet, hogy egy ismeretlen svájci nőről szóló monodrámát nézve hirtelen úgy érzik, hogy az nagyon is összecseng a mai magyar valósággal. Pedig a Mariella Mehr életét még októberben mutatták be, amikor a nagyközönség még nem szembesült azzal, micsoda égető sebeket takargat a nem működő magyar gyermekvédelem.
A két éve elhunyt Mariella Mehr (1947–2022) svájci író volt, aki a jenis cigány kisebbséghez tartozott. A jenisek (németül: jenische, franciául: Yéniches) Svájcban, Franciaországban, Németországban és Ausztriában vándoroltak, nomád életmódjuk miatt folyamatosan üldözték őket. Ennek következtében a hagyományos vándoréletet folytató jenisek száma mára egy-két ezerre csökkent. Az 1920-as években Svájcban Alfred Siegfried (egy korábban pedofília miatt menesztett gimnáziumi tanár) létrehozta a Kinder der Landstrasse (Az országút gyermekei) nevű „segélyszervezetet” azzal a céllal, hogy a jenis szülőktől elvett gyerekekből intézetekben „kiirtsák az örökletes aszociális viselkedést”. Az anyákat kényszersterilizálták, a gyerekeket pedig elektrosokkal és más kegyetlen módszerekkel „kezelték”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
