A négy éve alakult zenekarnak most jelenik meg a második albuma, de már rengeteg helyen, sokféle közönség előtt bizonyítottak, a Turbinától a Müpáig. Az eredmény azt mutatja, mintha roppant erőfeszítésekbe telt volna, hogy minden így klappoljon, pedig úgy sejtem, csak megdumálták és megcsinálták. A belefeledkezős zenélés iránti szenvedélyüket nem adnák oda semmiért, főleg nem a gyors érvényesülésért. A mai zenék mellett tették le a voksukat, az anyagot a jazzhagyomány mélyéből merítik, a kövületeket dinamizálták. Pompásan összeállt, egyéni fúzió az övék: postgrunge és beat, afféle Bad Plus-os rosszalkodás, és nagyon végiggondolt váltások, tisztán megformált és érthető összefüggésekbe rendezett történetek egy 21. századi jazzkvintett előadásában. Szabó Dániel Ferenc a dobok mögül számol be, úgy is, mint az egyik komponista, az új anyagon Tóth István gitáros és Gyányi Marcell bőgős is szerepelnek szerzőként. Hasonlóan Varga Dániel szaxofonoshoz, a billentyűs Ocsovay Damján szólóiban az imprók utalnak ugyan a jazz mérföldköveire, de mindketten csodásan emelkedettek, éppen hogy nem a földet nézik. Az ECM-lemezeken lehet még ilyen tágassággal találkozni, amilyet ők mindig mutatnak.
Lehetne címadó is az album első darabja, egy kisebb szvit, a Universe Is a Big Dark Room, amely azonnal megragadja a hallgatót sokféleségével, ágas-bogasságával és titokban romantikus, fölfelé tekintő témájával. A melódia szokatlan hangközökkel, kitartott, lassan váltott akkordokkal és csiklandós ritmusokkal indítja az ifjúság nedűjéről ábrándozó, következő számot, amelyet Varga szaxofonszólója extatikusan visz felfelé. Már vártuk a belassulást a tavacskáról szóló Gyányi-darabhoz érve, amelyben Tóth István elképesztően változatos, ismerős hangzásúnak tűnő, de teljesen egyéni gitárja teszi fel a témát. Ő általában a háttérben marad, de afféle szeretetteljesen mosolygó rezonőrként mindig ott tesz hozzá valamit a hangképhez, ahol a legjobban kell. Ha Tóth összetartja a kvintettet, akkor a Gyányi–Szabó szekció a talapzat. Nélkülük nem adhatna ilyen otthonos érzést az összes szám, velük mindig tudjuk, honnan hová tartunk. Tóth „na, akkor idehallgass” huncutsága, átütő iróniája szerzőként és szólistaként egy bagatellben és az Antonio című húzós, mégis szemtelenül lassú záródarabban is kibontakozik, utóbbiban Varga újabb remeklésével.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
