Könyv

Átutazóban

Vonnák Diána: Látlak

  • Radics Viktória
  • 2022. január 5.

Kritika

Vonnák Diána novelláskötetét olvasva többször az a csalóka érzésem támadt, hogy én már jártam itt, láttam ezt a helyet. A novellák helyszíne vagy nincs megjelölve, vagy fiktív névvel jelölt – ezt a fajta irodalmi ráismerést a kurta és szétdobált leírások keltik.

A szegénység világa határtalan és globális. Ukrajnai és grúziai, montenegrói és vajdasági, szlavóniai útjaim elhomályosult emlékképei élesedtek ki egy-egy pillanatra a novellák olvastán, a perifériák leszakadt világa, amely gyakran világtalan, és a helyi színek ellenére úgyszólván egyforma mindenütt. Nagy téma! A fiatal írónő türelmesebb is lehetett volna a leírásokkal, több mondatot és bekezdést megérdemeltek volna a félreeső, roncsolt helyek, amelyek a köztudatból is kiszóródnak. Véleményem szerint ennek az első kötetnek a novellái el vannak sietve, írói kapkodást érzékelek, a tájakkal, alakokkal való együttrezgés mindig csak futtában jön létre. Figyelmemet követeli – ez az első blokk címe, mintha az írónő is megérezte volna, hogy az érintőleges megfigyeléseknél többre lenne szükség.

Nagyon jó kötetcím a Látlak, azonban ez nem válik esztétikai valósággá, igazi meglátottsággá. Nem elég markánsak a színek, a körvonalak. Találomra kiemelt képekkel is illusztrálható az a szánalmasan szegény világ, amely ebben a kötetben nincs eléggé kidolgozva, pedig mintha várná, hogy egy író valóban meglássa. Például ezzel: „Fél napig ültünk egy pihenő mellett, amit nyitva találtunk, öregasszony viszi, kannás benzint árul, teát és Maggi levest. Évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú, megfakult csomagolású gyümölcsös rágót. Délután kettőkor elcsomagol mindent, és batyunként visszaviszi a hegyoldalban álló házába.” És megy tovább az elbeszélés. Ilyen árust láttam százat is ezeken a mi vidéki tájainkon, de részemről sem jutott nekik több figyelem.

A legjobban sikerült novella A tajgáig gyaloglok, amelyben az elbeszélő elidőz a pincében, ahol egy szerencsétlen kislány húzódik meg az altatófüggő, alkoholista anyjától menekülve. „A világtérképet bámulja a falon, kivirágzott rajta a penész, átüt a kontinensek hatá­rain.” Ez is olyan tér, amely sokat elmond a szegénység, a kiszolgáltatottság és a fáradtság régiójáról, ahol élünk, ez is olyan téma, amely kidolgozás után kiált. Vonnák Diánát a fogékonysága és a képzettsége (kulturális antropológus), a terepmunkája és az érdeklődése a lepukkant terek és a roncsegzisztenciák írójává teheti; olyan zugokat, kültelkeket, telepeket és terepeket fedez fel ugyanis, amelyek irodalmi láthatóvá tétele nem valamiféle koszos egzotikumot segít megismerni, hanem önmagunkat. Akárhol barangol az írónő, mégis itt van, a közvetlen közelünkben – az idegen helyek valahol Ukrajnában, Kelet-Európában, Skóciában vagy akár a Himaláján mind a mi kelet-közép-európai mizériánkról is árulkodnak. Az idegenség, amit megír, a sajátunk. Kiváló minősége ennek a kötetnek az idegenség megforgatása, meglengetése.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.