A szegénység világa határtalan és globális. Ukrajnai és grúziai, montenegrói és vajdasági, szlavóniai útjaim elhomályosult emlékképei élesedtek ki egy-egy pillanatra a novellák olvastán, a perifériák leszakadt világa, amely gyakran világtalan, és a helyi színek ellenére úgyszólván egyforma mindenütt. Nagy téma! A fiatal írónő türelmesebb is lehetett volna a leírásokkal, több mondatot és bekezdést megérdemeltek volna a félreeső, roncsolt helyek, amelyek a köztudatból is kiszóródnak. Véleményem szerint ennek az első kötetnek a novellái el vannak sietve, írói kapkodást érzékelek, a tájakkal, alakokkal való együttrezgés mindig csak futtában jön létre. Figyelmemet követeli – ez az első blokk címe, mintha az írónő is megérezte volna, hogy az érintőleges megfigyeléseknél többre lenne szükség.
Nagyon jó kötetcím a Látlak, azonban ez nem válik esztétikai valósággá, igazi meglátottsággá. Nem elég markánsak a színek, a körvonalak. Találomra kiemelt képekkel is illusztrálható az a szánalmasan szegény világ, amely ebben a kötetben nincs eléggé kidolgozva, pedig mintha várná, hogy egy író valóban meglássa. Például ezzel: „Fél napig ültünk egy pihenő mellett, amit nyitva találtunk, öregasszony viszi, kannás benzint árul, teát és Maggi levest. Évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú, megfakult csomagolású gyümölcsös rágót. Délután kettőkor elcsomagol mindent, és batyunként visszaviszi a hegyoldalban álló házába.” És megy tovább az elbeszélés. Ilyen árust láttam százat is ezeken a mi vidéki tájainkon, de részemről sem jutott nekik több figyelem.
A legjobban sikerült novella A tajgáig gyaloglok, amelyben az elbeszélő elidőz a pincében, ahol egy szerencsétlen kislány húzódik meg az altatófüggő, alkoholista anyjától menekülve. „A világtérképet bámulja a falon, kivirágzott rajta a penész, átüt a kontinensek határain.” Ez is olyan tér, amely sokat elmond a szegénység, a kiszolgáltatottság és a fáradtság régiójáról, ahol élünk, ez is olyan téma, amely kidolgozás után kiált. Vonnák Diánát a fogékonysága és a képzettsége (kulturális antropológus), a terepmunkája és az érdeklődése a lepukkant terek és a roncsegzisztenciák írójává teheti; olyan zugokat, kültelkeket, telepeket és terepeket fedez fel ugyanis, amelyek irodalmi láthatóvá tétele nem valamiféle koszos egzotikumot segít megismerni, hanem önmagunkat. Akárhol barangol az írónő, mégis itt van, a közvetlen közelünkben – az idegen helyek valahol Ukrajnában, Kelet-Európában, Skóciában vagy akár a Himaláján mind a mi kelet-közép-európai mizériánkról is árulkodnak. Az idegenség, amit megír, a sajátunk. Kiváló minősége ennek a kötetnek az idegenség megforgatása, meglengetése.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
