Térerő

A nagyváros patologikus tünetei – egyebek közt a lakáshiány – a kezdetektől jellemzőek voltak, az új kihívásokra pedig az építészek számtalan kreatív ötlettel próbáltak reagálni, és a higiéniai-egészségügyi követelmények mellett a megváltozott társadalmi és lakhatási szokásokra is merőben új megoldásokat kínáltak. Például figyelembe vették az egyedülállók igényeit is. Verő-Valló Judit könyvének fókuszában az efféle otthonok állnak. Ilyen lakások korábban egyáltalán nem léteztek, az egyedülálló háztartás kifejezetten nagyvárosi „termék”, de egyúttal valamiféle devianciát sejtet: az egyedülállók eleinte gyanúsak voltak, afféle bohém elhajlásnak számított család nélkül élni, bár – mint a könyvből kitűnik – az első kislakások nem azoknak épültek, akik önként választották ezt az életformát. Kezdetben a nagyvárosba érkező munkavállalók, először férfiak, majd a hivatalt vállaló nők szolgáltak a korai boardinghouse-ok, garzonhotelek célközönségéül. Jellemző, hogy a századforduló társadalmában család nélkül élni szabadosságnak számított, így az efféle közös otthonokban élők erkölcseit szigorú szabályozással próbálták kordában tartani – kevés sikerrel.

Az építészet 20. századi megújulásának nemcsak a formai változás igénye, az értelmetlennek és üresnek tekintett klasszikus díszítések elhagyása adott lendületet, hanem a tartalom jobbításának szándéka is. Sőt valójában az új igényeknek megfelelő otthonok kialakítása volt az elsődleges cél, a modern építészet alapelve szerint ugyanis a forma a funkciót és a szerkezetet követi, és az új funkció törvényszerűen új formákat teremt. A közös helyiségekkel rendelkező kislakásos garzonházak, az apró konyhás vagy főzőfülkés, de szigorúan fürdőszobás lakástípus már a 20. századi gondolkodás szülötte. Az Egyedül a nagyvárosban ezeknek a lakásoknak számos változatát mutatja be. A könyvben külön fejezet foglalkozik az egyedülálló nőkkel, kiemelve, hogy életvitelük alakulása milyen jól tükrözi a 20. század első felének társadalmában végbement változásokat.

A történeti áttekintés az 1940-es években zárul, de napjaink jellegzetes társadalmi átstrukturálódásának tudatában a téma aktuálisabb, mint valaha. A könyv alapja a szerző 2022-ben megvédett doktori disszertációja volt, ennek megfelelően pontos és alapos munka (szakmai lektora Ferkai András), ám emiatt a szöveg olykor áldozatul esik a tudományos munkák esetében megkövetelt pontos adatolás követelményének. Talán célszerűbb lett volna a tanulmány második fejezetében szereplő statisztikai adatgyűjteményt a könyv legvégén, önálló függelékként közölni. Ez a „fejezet” ugyanis zavaróan vágja el a modern építészetről, és ezen belül a kislakásokról szóló nemzetközi áttekintéstől a könyv harmadik, leginkább érdekes részét, azt a három esettanulmányt, amely a társadalomtudományi és építészeti vizsgálódás szerves folytatása. Ebben a fejezetben a hétköznapokból vett, jól dokumentált példákon keresztül válik tapinthatóvá a kislakásos életforma.

Megismerhetjük az egyedülálló (művész)nő, Gobbi Hilda útját az önálló kislakás megszerzéséig, egy pályakezdő építész, Hegedős Károly karrierjét a hónapos szobától a megfontolt családalapításig, illetve Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni sorsán keresztül a gyermektelen városi értelmiség mindennapjait. Mindhárom esettanulmány írásos dokumentumokon, az érintettek naplóin alapul. Legrészletesebben Hegedős Károly lakhatási karrierjét ismerhetjük meg, aki szinte kényszeresen, rajzokkal is dokumentálta a lakáshoz jutásáig vezető útját, amelynek pikantériája, hogy az építész nem titkoltan antiszemita nézetei dacára ragaszkodott ahhoz, hogy az Újlipótvárosba költözzön, mivel ott épültek nagy számban és jó minőségben a korszak nívós, az új trendeket követő lakásai. Gobbi Hilda – nyilván a Nemzeti Színház közelsége miatt több színésztársával együtt – egy máig létező fura rezervátumban, a Rákóczi úttal párhuzamos, elvarázsolt kis utcában, a Barát utcában élt. Gyarmati Fanni hosszú élete végéig az ugyancsak újlipótvárosi közös kislakásban lakott, ami talán azt is bizonyítja, hogy a jól megtervezett apró terek minden életszakaszban remekül szolgálják lakóikat – feltéve, ha nincsenek kettőnél többen, legyen a másik két- vagy négylábú. Ez az igény manapság egyre gyakrabban jelentkezik. Jelenleg a kislakások reneszánszát éljük, a megnövekedett igények mellett annak is köszönhetően, hogy a befektetői szemlélet is a minimális lakásméreteket részesíti előnyben. Egy ilyen otthon megtervezésénél az a leglényegesebb, hogy minden egyes részlete praktikus legyen. A pazarlás mérséklése, az ökológiai szempontok is ebbe az irányba mutatnak: nem véletlen, hogy külföldön sorra épülnek a co-housing és co-living épületek, közös helyiségekkel, minimális magánterekkel. Az előbbi önszerveződő közösség, az utóbbi bérelhető egységeket kínál üzleti alapon.

Kétségtelen, hogy a jelenkori kislakásos, közösségi funkciókat is ellátó házak és bérházak tökéletesen megfelelnek a városok és földrészek között vándorló újabb generációk igényeinek. Ám, hogy mindebből falanszter vagy a jövő megváltó megoldása lesz-e, az leginkább az építészeti minőségen múlik. Verő-Valló Judit ennek a régi-új trendnek a hátországát deríti fel az érdeklődők és érintettek okulására, gazdag képanyaggal, minőségi kivitelben.