A mű egy Égetthalom nevű fiktív (de mezőföldinek mondható) faluból származó parasztnak, Balogh Simonnak, illetve a családjának életútját mutatja be. Afféle családregény, amely a személyes sikerekről, kudarcokról szól, illetve a kiegyezéstől a harmincas évekig tartó időszak magyarországi viszonyairól. Van itt minden: házasságtörésből születő gyermek (több is), öngyilkosság, őrület, gyilkosság, szerelmi háromszög. Van okos és bátor vállalkozás, kudarcba fulladó remény, alkoholizmus, kivándorlás. És persze ott van maga a történelem is: az első világháború, a tanácsköztársaság, a második világháború kitörése előtt állunk meg végül. És akkor még nem is beszéltünk a visszajáró halottakról, akik a falusiaknak a „kikísérés” nevű ünnepség alkalmával időről időre megjelennek.
A narrátor maga is egy égetthalmi parasztember, akinek a beszéde eleinte akkor is mesterkéltnek hat, ha tudjuk, hogy létezik ez a tájnyelv, s valódi szavakat használ. A műviség érzetét az a háttértudásunk sem enyhíti, hogy tudjuk, a szerzők a környéken nőttek fel. Jobb a könyv, amikor a narrátor elfelejti az olyan egzotikus szavak használatát, mint a pazal vagy a siskázás, és egy neutrálisabb, láthatatlanabb prózanyelven meséli a történetét. Néha mintha nem is az események vezetnék a szöveget, hanem a parasztember ki tudja honnan kerekedett nagy mesélőkedve. Sokszor furcsaságokat állít, szerinte például valamennyi nagy haladás a félelemből származott. Mondhatnánk, hogy persze, ez egy sületlenségeket összehordó elbeszélő, csakhogy ezt a szerzői szándékot a szöveg sehol nem támasztja alá. Nyilván született a félelemből is sok minden. De mondjuk, a vasút ötlete is ilyen okból szökkent volna szárba?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
