Film

Arcok a sodrásból

Matteo Garrone: Én vagyok a kapitány

Kritika

Olaszország ezt a filmet nevezte az Oscar-megmérettetésre, miután a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésnek járó Ezüst Oroszlán díjjal jutalmazták.

Az Odüsszeia ihlette történet annyiban emlékeztet a klasszikus műre, hogy hőseinek embert próbáló „kalandokon” kell átesniük, mire Szenegálból Olaszországig jutnak, miközben elszenvednek minden borzalmat a sivatag poklától kezdve a líbiai börtön kegyetlenségein át a földközi-tengeri hajóútig. Garrone a két 16 éves dakari fiú nézőpontjából láttatja az eseményeket, akik naivan csöppennek bele egy romlott, pénzéhes, jól kiépített rendszerbe.

Seydou azt hazudja édesanyjának, hogy focizni jár, közben építkezéseken dolgozik, hogy unokatestvérével, Moussával össze tudjanak szedni annyi pénzt, hogy Európába emigráljanak. A dakari jelenetek mérhetetlen szegénységről árulkodnak, ahol Seydou és családja mégis boldogan élik életüket – még egy éjszakai táncos-dobos mulatságra is eljutunk velük. Látva a meleg családi környezetet és összetartást, hirtelen el sem tudjuk képzelni, hogy miért akar a két fiú elmenni. Nos, popsztárok akarnak lenni, és nem érdekli őket őseik vallása, s a szűkös helyi lehetőségek sem elégítik ki a vágyaikat. Az úton megpróbáltatás megpróbáltatást ér: a Szaharában valaki leesik a száguldó autóról, de senki sem foglalkozik vele; ugyanitt hátrahagynak egy gyaloglástól elgyengült nőt; rájuk támadnak és kifosztják őket, Moussát elviszik, Seydou számára pedig a líbiai börtön következik. S itt jön az első mesebeli fordulat. Seydout megkínozzák, hallucinál, de egy idősebb férfi, aki az apja lehetne, szárnyai alá veszi, hiszen otthon neki is van egy ilyen korú fia. Innentől mintha tanmesét néznénk. A rabszolga-kereskedők eladják őket egy gazdag embernek, akinek gyönyörű szökőkutat építenek, ezért cserébe felszabadítja és Tripoliba szállítja őket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.