Film

Arcok a sodrásból

Matteo Garrone: Én vagyok a kapitány

Kritika

Olaszország ezt a filmet nevezte az Oscar-megmérettetésre, miután a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésnek járó Ezüst Oroszlán díjjal jutalmazták.

Az Odüsszeia ihlette történet annyiban emlékeztet a klasszikus műre, hogy hőseinek embert próbáló „kalandokon” kell átesniük, mire Szenegálból Olaszországig jutnak, miközben elszenvednek minden borzalmat a sivatag poklától kezdve a líbiai börtön kegyetlenségein át a földközi-tengeri hajóútig. Garrone a két 16 éves dakari fiú nézőpontjából láttatja az eseményeket, akik naivan csöppennek bele egy romlott, pénzéhes, jól kiépített rendszerbe.

Seydou azt hazudja édesanyjának, hogy focizni jár, közben építkezéseken dolgozik, hogy unokatestvérével, Moussával össze tudjanak szedni annyi pénzt, hogy Európába emigráljanak. A dakari jelenetek mérhetetlen szegénységről árulkodnak, ahol Seydou és családja mégis boldogan élik életüket – még egy éjszakai táncos-dobos mulatságra is eljutunk velük. Látva a meleg családi környezetet és összetartást, hirtelen el sem tudjuk képzelni, hogy miért akar a két fiú elmenni. Nos, popsztárok akarnak lenni, és nem érdekli őket őseik vallása, s a szűkös helyi lehetőségek sem elégítik ki a vágyaikat. Az úton megpróbáltatás megpróbáltatást ér: a Szaharában valaki leesik a száguldó autóról, de senki sem foglalkozik vele; ugyanitt hátrahagynak egy gyaloglástól elgyengült nőt; rájuk támadnak és kifosztják őket, Moussát elviszik, Seydou számára pedig a líbiai börtön következik. S itt jön az első mesebeli fordulat. Seydout megkínozzák, hallucinál, de egy idősebb férfi, aki az apja lehetne, szárnyai alá veszi, hiszen otthon neki is van egy ilyen korú fia. Innentől mintha tanmesét néznénk. A rabszolga-kereskedők eladják őket egy gazdag embernek, akinek gyönyörű szökőkutat építenek, ezért cserébe felszabadítja és Tripoliba szállítja őket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.