Az Odüsszeia ihlette történet annyiban emlékeztet a klasszikus műre, hogy hőseinek embert próbáló „kalandokon” kell átesniük, mire Szenegálból Olaszországig jutnak, miközben elszenvednek minden borzalmat a sivatag poklától kezdve a líbiai börtön kegyetlenségein át a földközi-tengeri hajóútig. Garrone a két 16 éves dakari fiú nézőpontjából láttatja az eseményeket, akik naivan csöppennek bele egy romlott, pénzéhes, jól kiépített rendszerbe.
Seydou azt hazudja édesanyjának, hogy focizni jár, közben építkezéseken dolgozik, hogy unokatestvérével, Moussával össze tudjanak szedni annyi pénzt, hogy Európába emigráljanak. A dakari jelenetek mérhetetlen szegénységről árulkodnak, ahol Seydou és családja mégis boldogan élik életüket – még egy éjszakai táncos-dobos mulatságra is eljutunk velük. Látva a meleg családi környezetet és összetartást, hirtelen el sem tudjuk képzelni, hogy miért akar a két fiú elmenni. Nos, popsztárok akarnak lenni, és nem érdekli őket őseik vallása, s a szűkös helyi lehetőségek sem elégítik ki a vágyaikat. Az úton megpróbáltatás megpróbáltatást ér: a Szaharában valaki leesik a száguldó autóról, de senki sem foglalkozik vele; ugyanitt hátrahagynak egy gyaloglástól elgyengült nőt; rájuk támadnak és kifosztják őket, Moussát elviszik, Seydou számára pedig a líbiai börtön következik. S itt jön az első mesebeli fordulat. Seydout megkínozzák, hallucinál, de egy idősebb férfi, aki az apja lehetne, szárnyai alá veszi, hiszen otthon neki is van egy ilyen korú fia. Innentől mintha tanmesét néznénk. A rabszolga-kereskedők eladják őket egy gazdag embernek, akinek gyönyörű szökőkutat építenek, ezért cserébe felszabadítja és Tripoliba szállítja őket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
