Nem véletlenül említi egykori leveleit, s a szüleivel kialakított nyelvet. Ez a természetes közege, így tanult meg beszélni és közlekedni az emberek között. Nincs idő és energia a sallangra, a cifraságra: a szülőkkel folytatott levelezések tárgyszerűek, lényegre törők.
Látszólag a személyes emlékezet útjait kutatja Annie Ernaux, a kollektív és generációs emlékezet kérdéseit állítja írói munkásságának középpontjába: megtalálni a múltban azokat a pillanatokat, amelyek egy felső-normandiai kislány életét meghatározták, s örökre nyomot hagytak rajta.
Annie Ernaux szégyen és árulás között őrlődik. Életének vezérmotívuma korai műve, a La Honte (A szégyen) alapélménye. A paraszti-munkás származású, a saját közegéből kiemelkedő, s a polgári életmód felé araszoló kamasz lány egyszer csak új szemmel tekint saját és családja életkörülményeire. Nem szégyelli a szüleit, sőt elismeréssel és hálával adózik emberfeletti erőfeszítéseiknek. A szégyen a családi, rokonsági környezet, valamint a polgári, nagyvárosi lét távolságának a feszültségéből táplálkozik, abból az átjárhatatlan falból, amely e két világot elválasztja egymástól.
A hely az apafigurát (Alphonse Léon Duchesne) állítja az írás középpontjába, az Egy asszony az anyának állít emléket. A két mű arra tesz kísérletet, hogy újra meg újra írja azt a történetet, mely a felső-normandiai Yvetot-ban működő családi szatócsboltból/italmérésből indul, s egy távoli nagyvárosban végződik, ahonnan az író hazalátogat szüleihez. Hivatalosan regénynek számít ez a két szöveg, amelyről a szerző így gondolkodik: „Ez itt nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!