Színház

Csak a mai nap

A csoport

Kritika

Annyira plasztikus a szenvedélybetegségről, függőkről, felépülésről szóló, Bodó Viktor rendezte előadás, hogy legfőképpen az a kérdésünk, tud-e egyúttal színház is lenni a valóság ennyire pontos, már-már ismeretterjesztői igényű leképezése.

Érezhető, hogy a személyes források mellett komoly szakmai segítséget is kaptak az alkotók, mert sugárzik az előadásból a hézagos ellátórendszer, a 12 lépéses önsegítő csoportok és a szomorúan szokványos életutak beható ismerete. Ez a nagyfokú igényesség mindenképpen megnyerő, de nem tűnik elengedhetetlennek, mert nem a nagyon precíz szóhasználattól és lózungoktól sikerült hitelesen megragadniuk a függőség lényegét annak minden gondolkodási torzításaival, önhazugságaival, a használat mögötti sérülésekkel és hiányokkal.

Tizenkét függő életébe, betegségébe, problémáiba és traumáiba tekinthetünk be a csoportfoglalkozáson elhangzottak és az azok közé ékelt betéteken keresztül. Bodó Viktor jellegzetes rendezői gondolkodásmódja leginkább ezekben a jelenetrészletekben mutatkozik meg, a színpadi megjelenítés ugyanis nagyrészt realista, ilyenkor azonban, amikor egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történéseket (akár egy konkrét korábbi vagy párhuzamos történésen keresztül, akár azáltal, hogy a játékmód a szereplők belső világát tükrözi) össze tud mosódni az objektív valóság a szubjektíven megélttel, az emlék a fantáziával, hol iróniával, hol horrorisztikus részletekbe menően. A csoportban zajló folyamatok a közbevetések ellenére lineárisan haladnak előre, legtöbbször csak elszórt utalások által érzékeljük a hetek és hónapok múlását.

Így a válasz a kérdésre mégiscsak az, hogy igen, ez színház, nem pusztán valós ihletésű történeteket látunk dokumentarista feldolgozásban. Láthatóvá válnak a gyerekkori sebek, a szégyen, a nevetségessé válástól való félelem, átjön az üldözöttség érzése, a gyilkos indulat. Érzékeljük a közösség előtti megosztás közben átélt paranoid szorongást és az azt követő feloldozást is. Az előadás eszköztára szinte teljes mértékben a színészi játékra alapoz, Remete Kriszta jelmezei szerényen valóságosak, a díszletet pedig csak a félkörbe rendezett székek adják (a kört így a nézőtér zárja, a csoport része vagyunk mi magunk is). A dimenzióváltó erejű világítás a legmarkánsabb színpadi elem, amelyhez néhány jól eltalált, némi fekete humorral átitatott hang- és zenei effekt is társul, egyébként a pőre alakításokon a hangsúly.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti kör szerzett meg egy elárverezett belvárosi állami palotát

A korábban állami intézményeknek helyet adó V. kerületi paloták nagyléptékű kiárusításának részeként talált gazdára a Szabadság térhez közeli patinás épület: ki­kiáltási áron, 6,5 milliárdért kerülhet egy Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti körhöz. Előzőleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egy kazah befektetőnek adott el egy értékes lipótvárosi palotát 5,6 milliárd forintos kikiáltási áron.

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.