Érezhető, hogy a személyes források mellett komoly szakmai segítséget is kaptak az alkotók, mert sugárzik az előadásból a hézagos ellátórendszer, a 12 lépéses önsegítő csoportok és a szomorúan szokványos életutak beható ismerete. Ez a nagyfokú igényesség mindenképpen megnyerő, de nem tűnik elengedhetetlennek, mert nem a nagyon precíz szóhasználattól és lózungoktól sikerült hitelesen megragadniuk a függőség lényegét annak minden gondolkodási torzításaival, önhazugságaival, a használat mögötti sérülésekkel és hiányokkal.
Tizenkét függő életébe, betegségébe, problémáiba és traumáiba tekinthetünk be a csoportfoglalkozáson elhangzottak és az azok közé ékelt betéteken keresztül. Bodó Viktor jellegzetes rendezői gondolkodásmódja leginkább ezekben a jelenetrészletekben mutatkozik meg, a színpadi megjelenítés ugyanis nagyrészt realista, ilyenkor azonban, amikor egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történéseket (akár egy konkrét korábbi vagy párhuzamos történésen keresztül, akár azáltal, hogy a játékmód a szereplők belső világát tükrözi) össze tud mosódni az objektív valóság a szubjektíven megélttel, az emlék a fantáziával, hol iróniával, hol horrorisztikus részletekbe menően. A csoportban zajló folyamatok a közbevetések ellenére lineárisan haladnak előre, legtöbbször csak elszórt utalások által érzékeljük a hetek és hónapok múlását.
Így a válasz a kérdésre mégiscsak az, hogy igen, ez színház, nem pusztán valós ihletésű történeteket látunk dokumentarista feldolgozásban. Láthatóvá válnak a gyerekkori sebek, a szégyen, a nevetségessé válástól való félelem, átjön az üldözöttség érzése, a gyilkos indulat. Érzékeljük a közösség előtti megosztás közben átélt paranoid szorongást és az azt követő feloldozást is. Az előadás eszköztára szinte teljes mértékben a színészi játékra alapoz, Remete Kriszta jelmezei szerényen valóságosak, a díszletet pedig csak a félkörbe rendezett székek adják (a kört így a nézőtér zárja, a csoport része vagyunk mi magunk is). A dimenzióváltó erejű világítás a legmarkánsabb színpadi elem, amelyhez néhány jól eltalált, némi fekete humorral átitatott hang- és zenei effekt is társul, egyébként a pőre alakításokon a hangsúly.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!