Lemez

Davis-áthallások Londonból

London Brew I–II.

Kritika

Miles Davis 1970-ben adta ki Bitches Brew című dupla lemezét, amely ugyan nem volt azonnal átütő siker – egyszerre tartották furcsának és mégis ismerősnek –, de ma már vitán felüli, hogy új korszakot nyitott a műfaj történetében, az egy évvel korábban megjelent In a Silent Way-jel együtt.

A zenészek három napot töltöttek a stúdióban, kötetlenül improvizáltak, Davis szinte alig adott instrukciót az elektromos és akusztikus hangszereken játszó Wayne Shorternek, Herbie Hancocknak, Joe Zawinulnak, John McLaughlinnak és a többieknek. Az anyag végül a vágó- és keverőpulton született meg, Teo Macero producer öntötte végső formába, szabadon bánva a sávokkal, ami igencsak előremutató volt akkor.

A megjelenés 50. évfordulójára a Davis-örökösökkel dolgozó producer, Bruce Lampcoy úgy tervezte, hogy a London Jazz Festival alkalmával helyi, a fiatalok körében is népszerű zenészeket hív meg, hogy a lemez apropóján, attól inspirálódva, de azt nem reprodukálva adjanak koncertet. A koronavírus-járvány miatt a terv kútba esett, de két évvel később, a második angliai lezárások vége után pár nappal a csapat stúdióidőt kapott, és három napot együtt töltve szabadon zenéltek. Trombitást nem hívtak, Davis árnyéka még mindig túl nagy, de a két szaxofonos, Shabaka Hutchings és Nubya Garcia, illetve Dave Okumu gitáros és további kilenc elsőrangú muzsikus belekerült a flow-ba. Londonban Martin Terefe vette át Macero szerepét, és afféle mindenható manipulátorként ő öntötte végső formába a nyolc tracket a kétszer körülbelül háromegyed órás korongra. (Ezzel tulajdonképpen alkotónak tekintették, a lemezborítón a zenészek között szerepel a neve.) A jazzben ugyan nagy hagyománya van, de a londoniak nem játszottak „témát” a klasszikus lemezről, viszont részletek, sávok, hangfoszlányok felbukkannak. Közvetlen idézetnek tekinthetjük a Miles Chases New Voodoo in the Church című dögös, McLaughlin előtt is fejet hajtó számot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.