A zenészek három napot töltöttek a stúdióban, kötetlenül improvizáltak, Davis szinte alig adott instrukciót az elektromos és akusztikus hangszereken játszó Wayne Shorternek, Herbie Hancocknak, Joe Zawinulnak, John McLaughlinnak és a többieknek. Az anyag végül a vágó- és keverőpulton született meg, Teo Macero producer öntötte végső formába, szabadon bánva a sávokkal, ami igencsak előremutató volt akkor.
A megjelenés 50. évfordulójára a Davis-örökösökkel dolgozó producer, Bruce Lampcoy úgy tervezte, hogy a London Jazz Festival alkalmával helyi, a fiatalok körében is népszerű zenészeket hív meg, hogy a lemez apropóján, attól inspirálódva, de azt nem reprodukálva adjanak koncertet. A koronavírus-járvány miatt a terv kútba esett, de két évvel később, a második angliai lezárások vége után pár nappal a csapat stúdióidőt kapott, és három napot együtt töltve szabadon zenéltek. Trombitást nem hívtak, Davis árnyéka még mindig túl nagy, de a két szaxofonos, Shabaka Hutchings és Nubya Garcia, illetve Dave Okumu gitáros és további kilenc elsőrangú muzsikus belekerült a flow-ba. Londonban Martin Terefe vette át Macero szerepét, és afféle mindenható manipulátorként ő öntötte végső formába a nyolc tracket a kétszer körülbelül háromegyed órás korongra. (Ezzel tulajdonképpen alkotónak tekintették, a lemezborítón a zenészek között szerepel a neve.) A jazzben ugyan nagy hagyománya van, de a londoniak nem játszottak „témát” a klasszikus lemezről, viszont részletek, sávok, hangfoszlányok felbukkannak. Közvetlen idézetnek tekinthetjük a Miles Chases New Voodoo in the Church című dögös, McLaughlin előtt is fejet hajtó számot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
