Koncert

Egy előrelépés felidézése

The Next Step Band

Kritika

Kurt Rosenwinkel gitáros vagy negyedszer lépett fel Budapesten, de még az erős őszi jazzkínálatban is nagy eseménynek számít a látogatása: minden széksorban ültek kíváncsi zenészek.

Hírneve mellett főleg az az oka ennek, hogy mindig egy lépéssel előrébb jár a többieknél; szinte ugyanannyi utánzója akad, mint csodálója. Kicsit furcsa is, hogy mostanában a The Next Step Banddel turnézik abból az alkalomból, hogy nemrég The Next Step (Live at Smalls 1996) címmel jelent meg huszonnyolc évvel ezelőtti koncertfelvétele. (A zenekarnak csak négy évvel később jelent meg a The Next Step című első stúdióalbuma.) Akkoriban dőlt el, hogy vezető hang lesz Kurt Rosenwinkelé – nem csak generációjában, azon túl is. De tudatosan fenntartott kontrasztok is észrevehetők nála: Berlinben él, ott tanít, de az amerikai, sőt a New Yorkhoz kötődő kortárs, posztfúziós és posztbopos, helyenként nu jazzes stílus meghatározó alakja. Vokalizálni is szokott a gitárszólói közben, és adott már ki szóló zongoralemezt. Mostani koncertjén, a Magyar Zene Házában is átült egyszer a zongorához. Rosenwinkel „jazzember”, de sokszor szegődik pop- és egyéb előadók mellé. Mindenkivel játszott az új dolgokra nyitottak táborából, amire elég az az egy példa, hogy a most napvilágot látott ’96-os örömzenéjükön Brad Mehldau zongorista csatlakozott a Zhivago című számban. Rosenwinkelnek olyan klasszikusokkal indult a pályája, mint Gary Burton, Paul Motian vagy Joe Henderson. Eric Clapton, Q-Tip kollaborációk jelzik a másik pólust, de nem csak ezért példaképe a fiatalabb zenészeknek. Saját lemezki­a­dót működtet 2017 óta, és ez jól szolgálja a sokoldalúságát és a függetlenségét is. Előadói személyiségének romantikus oldala például teljesen kibontakozhatott legújabb, A Love­some Thing című sorlemezén, amelyet a csodás zongoristával, Geri Allennel kettesben vett fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.